KONDÁS JANKÓ

KONDÁS JANKÓ
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is
túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. De olyan szegény
volt ez az ember, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Azt
mondja egyszer a szegény ember a legidősebb fiának:
– Eredj, fiam, az erdőbe, s vágj fát, majd talán megáld valaki.
Elmegy a legény az erdőbe, vágja a fát, hogy csak úgy csurgott róla a
verejték. Amint ott kínlódik, izzad, odamegy egy ősz öregember, s mondja
neki:
– Hát te mit kínlódsz, fiam?
– Én bizony fát vágok, öregapám, talán megáld valaki.
Mondja az öregember:
– Hagyd azt a favágást, fiam, eredj haza, van az apádnak egy
szántóföldje, azon a szántóföldön egy diófa, a diófa alatt egy lyuk,
nézzetek bele, majd találtok ott valamit.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott az ősz
öregembertől, mennek mindjárt a szántóföldre, s hát csakugyan a diófa
alatt van egy nagy lyuk. Bekukucskálnak, s látják, hogy odalent egy nagy
kamara van, s az a kamara tele van liszttel, szalonnával s mindenféle jó
elemózsiával. Ott mindjárt fölszednek, amit felszedhetnek, viszik haza, s
nagy vendégséget csapnak. Mondja másnap a szegény ember a középső fiának:
– Eredj, fiam, te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.
Kimegy a középső legény is, vágja, rója a fát, s hát jön az ősz
öregember, megszólítja a fiút:
– Ugyan mit kínlódol, fiam? Eredj csak haza, van az apádnak egy
szántóföldje, a szántóföldjén egy akácfa, az akácfa alatt egy nagy pince,
tele van az boroshordókkal.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott. Mennek a
szántóföldre, s hát csakugyan igaza volt az ősz öregembernek. Volt abban
a pincében száz boroshordó is. Mindjárt csapra ütöttek egy hordót, jól
ellátták magukat, aztán szekeret fogadtak, s a sok hordót hazavitték.
Harmadnap azt mondja a szegény ember a legkisebb fiának:
– No, Jankó fiam, eredj ki te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.
Kimegy Jankó, vágja a fát, izzad erősen. De egyszer, mit gondol, mit nem,
eldobja a fejszét: ő bizony többet nem kínlódik, úgyis van otthon enni- s
innivaló elég. Tüzet gyújtott, szalonnát vett elő a tarisznyájából,
nyársra húzta, s úgy sütögette a szalonnát.
Amint a tűz mellett ül, odajön az öregember, s kérdi Jankót:
– Hát te, fiam, mit csinálsz itt?
– Én bizony, öregapám, szalonnát sütök. Az apám ugyan azért küldött, hogy
fát vágjak, de én egyet se kínlódom többet.
– Jól teszed, édes fiam, ne is kínlódjál. Nesze, adok neked egy pálcát,
ennek még hasznát veheted.
– Hát ezzel ugyan bizony mit csináljak? – kérdezte Jankó.
– Hej, fiam, csak jól vigyázz erre a pálcára, mert ez olyan pálca, hogy
egy suhintásra agyonüthetsz vele akár egy regement katonát. Hazamegy
Jankó, otthon a fejszét nagy mérgesen ellódítja, s mondja az apjának,
hogy ő többet nem kínlódik, ne küldje az erdőbe.
Megharagudott a szegény ember:
– Mit beszélsz, te macskabéka, te? Az én házamnál én parancsolok! Ha nem
akarsz dolgozni, ki a házamból, fel is út, le is út.
– Jól van – mondta Jankó -, ne haragudjék édesapám, elmegyek, ha úgy
kívánja.
Azzal elindult világgá, nem vitt magával semmit a világon, csak a pálcát.
Megy, mendegél hetedhét ország ellen, s addig meg sem állott, míg a
király városába nem ért. Bemegy a király udvarába, ottan volt egy nagy
szemétdomb, arra fölment, elkezdett benne kotorászni a pálcával. Meglátja
a király, lemegy hozzá, s kérdi:
– Hát te ki vagy, fiam?
– Én az, aki – mondta Jankó nagy hetykén.
– Hol lakol?
– Ingben s nadrágban – felelt Jankó.
– Hogy hívnak?
– Jankónak.
– Hát mit keresel a szeméten?
– Szolgálatot, felséges királyom.
– No bizony, ha szolgálatot, állj be hozzám, megfogadlak kondásnak.
Még jól meg sem nyugodhatott Jankó, kezére adtak száz darab disznót. Azt
mondta neki a király:
– No, Jankó, itt van száz darab disznó, hanem azt megmondom neked, nehogy
az ólomerdőbe hajtsd, mert szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Hiszen Jankónak sem kellett egyebet hallani, egyenesen az ólomerdőbe
hajtotta a disznókat, hadd lám, mi van ott. Bemegy az ólomerdőbe, a
disznókat ott elcsapja, hadd járjanak, amerre tetszik. Ő meg leült egy fa
alá, tüzet rakott, volt egy darabka szalonnája, s elkezdte sütni.
Hát egyszer jön nagy dérrel-dúrral a hétfejű sárkány, nagyot kiált:
– Hé, emberizink, hogy mered pusztítani az én erdőmet?
Azt mondja Jankó:
– Ne veszekedjék kend, hanem üljön ide a tűz mellé, süssön szalonnát kend
is.
– De ilyen-olyan teremtette, majd sütök én neked szalonnát! – s
nekiszaladt Jankónak, kitátotta mind a hét száját, hogy szerteszaggassa.
– Úgy ám – mondta Jankó -, hiszen mindjárt becsületre tanítlak én!
olyat húzott a pálcájával a sárkányra, hogy egyszeribe leszakadt mind a
hét feje.
Nézi, vizsgálja a sárkány fejét, s a hetedikben egy nagy kulcsot talált.
– Hiszen ha itt kulcs van – mondja Jankó magában -, akkor itt valahol ház
is van.
Elindul az erdőbe, néz erre, néz arra, még egy jó hajításnyira sem ment,
hát előtte áll egy rengeteg nagy ólomvár. Próbálja a kulcsot, szépen
belétalál a vár kapujába, kinyitja, bemegy, végigsétál a szobákon. Az
egyikben talál egy ólombokrétát, s azt mindjárt a kalapjára tűzi, aztán
kimegy az udvarra, ott talál egy kutat, belenéz, s hát abban egy
ólomparipa lóg fejjel lefelé. Megszólal a paripa:
– Isten hozott, Kondás Jankó, édes gazdám, üss rám a pálcáddal, s bizony
nem bánod meg.
Jankó szépen meglegyinti a ló farát, s abban a pillanatban kiugrik a
kútból.
– Köszönöm, Kondás Jankó, hogy megszabadítottál. Nesze, itt van a
kantárom, tedd el, s ha valamikor szükséged lesz rám, csak rázintsd meg.
De addig el ne menj innét, csináltass az udvari szabóval egy ólomruhát,
akkorát, hogy egy dióba beférjen, s azt tedd a fülembe.
Csináltatott Jankó mindjárt ólomruhát, beletette egy dióba, a diót
beledugta a ló fülébe, s azzal a lovat szépen bekötötte az istállóba.
Aztán továbbmegy, jár-kel az udvaron, betéved a disznóólba, hát ott van
száz darab disznó, a király régi kondásával. A hétfejű sárkány zárta ide.
Kieresztette a kondást s a disznókat, aztán felment a palotába, ott egy
kád ólompénzt méretett a kondásnak, s azt mondta neki:
– Eredj, öcsém, isten hírével, amerre a szemed lát.
Elmegy a kondás nagy örömmel, Jankó meg a száz darab disznót kitereli a
várból az erdőbe, a másik százhoz csapja, s úgy hajtotta haza a kétszáz
disznót.
A király már kint állt az ajtóban, úgy várta Jankót, s olvasta egyenként
a disznókat, hadd lám, hogy vagy egy nem veszett-e el.
Dehogy veszett, kétszáz volt a száz helyett.
Örült is a király, de nagyon, s mondta nagy örömében Jankónak:
– No, fiam, megengedem, hogy az inasokkal vacsorálj.
– Nem eszem én senki fiával – mondta Jankó -, adják külön az én
vacsorámat.
Jól van, kiadják neki a vacsorát külön. Hanem a legidősebb
királykisasszony észrevette az ólombokrétát, odasompolygott Jankóhoz, s
kérte szépen:
– Jankó, add nekem ezt a bokrétát.
– Nem adom én – mondta Jankó -, szerezzen magának a kisasszony.
De addig kért, addig könyörgött s olyan szépen, hogy Jankó mégis odaadta
a bokrétát.
Másnap, mikor Jankó kieresztette a disznókat, a király erősen meghagyta
neki, nehogy az ezüsterdőbe menjen.
De beszélhetett a király, Jankó egyenest az ezüsterdőbe hajtotta a
disznókat, ott elcsapta, hadd menjenek, amerre tetszik, leült egy ezüstfa
alá, szalonnát vett elé, nagy tüzet rakott, s úgy sütögette. Hát egyszer
jön a tizennégy fejű sárkány, s rákiált nagy mérgesen:
– Hogy mersz az erdőmben járni? Most vége az életednek!
Jankó ennek is eleget mondotta szép szóval, hogy üljön le a tűz mellé,
jobb, ha ő is szalonnát süt, de a sárkány még mérgesebb lett, Jankónak
rontott:
– No, ilyen-olyan adta, majd eszem én veled szalonnát!
De többet aztán egy kukkot sem szólott, mert Jankó úgy odalegyintett a
pálcájával, hogy a sárkánynak mind a tizennégy feje leesett. Akkor aztán
rendre nézte mind a tizennégy fejet, hátha itt is talál valamit. Az ám,
talált is egy ezüstkulcsot.
– No, ez bizonyosan az ezüstvár kulcsa lesz – mondja Jankó magában, s
elindult, hogy megkeresse az ezüstvárat.
Megy, mendegél erre-arra, s egyszerre csak rátalál az ezüstvárra,
próbálja a kulcsot, hát jól talál a kapuba. Bemegy a várba, végigjárja a
szobákat, egy asztalon talál egy ezüstbokrétát, a kalapjába dugja, aztán
kiment az udvarra, ennek is a közepén volt egy kút, belenéz, s hát egy
ezüstparipa lóg fejjel lefelé.
Megszólal az ezüstparipa is:
– Isten hozott, Kondás Jankó, kedves gazdám. Üss rám a pálcáddal, bizony
nem bánod meg.
Jankó ráütött az ezüstló farára, a ló egyszeribe kiugrott, s neki adta a
kantárát.
Azt mondta az ezüstparipa:
– Vigyázz jól erre a kantárra, s ha szükséged lesz rám, csak rázintsd
meg. Van itt egy udvari szabó, avval csináltass magadnak egy ezüstruhát,
de olyant, hogy egy dióba beleférjen, s azt a diót dugd a fülembe.
Úgy tett Jankó, ahogy a paripa tanácsolta, aztán benézett a disznóólba, s
hát ott is volt száz disznó a kondással, ez is a királyé volt.
Kieresztette ezt a száz disznót is, a kondásnak méretett egy kád
ezüstpénzt, s elküldte hadd menjen, amerre a szeme lát. Ő pedig a száz
disznót kiterelte az erdőbe, s estére háromszáz disznót hajtott haza.
A király most is ott állt a kapuban, várta Jankót, számlálta egyenként a
disznókat, s majd megölte a csodálkozás, mikor kétszáz helyett
háromszázat számlált.
– No, Jankó – mondotta a király -, még ilyen kondásom nem volt világon
való életemben, megengedem, hogy a vezéreimmel vacsorázzál.
– Nem vacsorázom én senki fiával – mondotta Jankó. – Adják ki az én
vacsorámat külön.
Hát jól van, kiadják a vacsoráját külön, de mikor éppen vacsorázott,
hozzá sompolygott a középső királykisasszony, s kérte:
– Jankó, add nekem az ezüstbokrétádat.
– Nem adom én – mondotta Jankó -, szerezzen a kisasszony, ha ezüstbokréta
kell.
De addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy mégiscsak odaadta.
Másnap reggel megint kihajtja Jankó a disznócsordát, s a király most azt
mondta neki, hogy mindenüvé mehet, csak az aranyerdőbe ne menjen, mert
otthagyja a fogát.
Hiszen majd meglátom – gondolta magában Jankó, s egyenesen az
aranyerdőbe hajtotta a disznókat.
No, ott éppen úgy járt, mint az ólomerdőben s az ezüsterdőben. Csakhogy
az aranyerdőben huszonnégy fejű sárkány lakott, annak vágta le mind a
huszonnégy fejét. Az aranyvárban aranybokrétát talált, a vár kútjában
aranyszőrű paripát, s az aranykantárt adott neki. Ott is talált száz
disznót, azt is kiterelte a várból, s estére négyszáz disznót hajtott
haza.
Hej, uram, teremtőm, megörült a király. Mondta Jankónak:
– No, Jankó fiam, megengedem, hogy este velünk vacsorázz.
– Nem vacsorázom én senkivel, felséges királyom, adják az én vacsorámat
külön.
Kiadják a vacsoráját külön, de a kicsi királykisasszony meglátta
kalapjában az aranybokrétát, Jankóhoz ment, elkezdte cirókálni,
morókálni, s Jankó egy szóval sem mondotta, hogy, nem adja oda. Kivette a
kalapjából a bokrétát, s szépen a kicsi királykisasszony kezébe tette.
Negyednap, amikor Jankó éppen indulóban volt a disznókkal, hallja, hogy a
király kihirdettette az egész országban, hogy férjhez akarja adni a három
leányát. Egy magas fának a tetejére kitűzetett három bokrétát, s
kihirdették, hogy azé a három legényé a három királykisasszony, aki a
lovával felugrat s a bokrétát lekapja.
No, jöttek is mindenféle hercegek, grófok, bárók, válogatott
cigánylegények szerencsét próbálni, de a fának fele magasságára sem
tudott egy sem ugratni.
Hiszen majd felugratok én – gondolta magában Jankó. Megrázta az
ólomkantárt, egyszeribe ott termett az ólomparipa, felöltötte az
ólomruhát, bevágtat a király udvarába, s egy ugrásra lekapja a legidősebb
királykisasszony bokrétáját.
Bezzeg örült a legidősebb királykisasszony, hogy neki már van mátkája. De
nem sokáig tartott az öröme, mert Jankó úgy elvágtatott a bokrétával,
mint a sebes szél. Akkor megrázintotta az ezüstkantárt, s jött az
ezüstparipa, másodszor is bevágtatott a király udvarába, s egy ugrással
lekapta a középső királykisasszony bokrétáját.
Hiszen lett erre nagy öröm, de lett a nagy örömre mindjárt nagy
szomorúság is, mert az ezüstruhás vitéz is egy szempillantás alatt eltűnt
a szemük elől, mintha a föld nyelte volna el.
Hanem egy perc, kettő még bele sem telt, Jankó megint ott termett a
király udvarában, de most aranyszőrű paripán, egy ugrással lekapta a
kicsi királykisasszony bokrétáját, azzal, hopp, elnyargalt.
Bezzeg volt sírás-rívás, sírt a három királykisasszony, mint a záporeső.
Lám, mind a hármuk bokrétáját elvitte egy-egy vitéz, s most már sem
bokréta, sem vőlegény. Azt mondta a király:
– Ne sírjatok, édes leányaim. Van itt az udvarban királyfi s herceg elég,
válasszatok közülük kedvetek szerint valót. Nesztek, adok nektek egy-egy
aranyalmát, dobjátok annak, akinek tetszik, az lesz az uratok.
A két idősebb királykisasszony csak egy kicsit körültekintett, s mindjárt
odadobta egy-egy királyfinak. Hanem a kicsi királykisasszony nem dobta
senkinek.
– Hát mit akarsz? – kérdezte a király nagy mérgesen. – Talán bizony több
legényt hívassak?
– Csak hívasson, édesapám, mert nincs itt, akinek én az aranyalmát dobnám.
Előhívatják mind az udvarbéli legényeket, de egynek sem dobta az
aranyalmát a kicsi királykisasszony. Csak Kondás Jankó nem volt köztük.
– Hívjátok elő Kondás Jankót! – kiáltott a király.
Szaladnak az inasok Kondás Jankóért, mondják, hogy hívatja a király. De
Jankó azt üzente, hogy addig nem megy, míg minden disznó mellé egy embert
nem állít a király, mert ő a disznókat nem hagyja őrizetlen.
Mit volt, mit nem tenni, küldött a király négyszáz embert a négyszáz
disznó mellé. Akkor aztán Kondás Jankó megrázintotta az aranykantárt,
felöltözött aranyruhába, s aranyszőrű paripán bevágtatott a király
udvarába. Ott volt a kalapjában a három királykisasszony három bokrétája
is.
– Itt vagyok, felséges királyom – jelentette magát Kondás Jankó.
De abban a pillanatban már repült is az aranyalma Jankó felé.
– No, Jankó – mondotta a király -, országot-világot bejártam, de még
hozzád hasonlatos legényt nem láttam. Isten neki, neked adom a leányomat,
s vele az egész királyságomat.
Egyszeriben megeresztették minden hordóban a csapot, volt hejehuja,
lakodalom, amilyen még nem volt sem ezen, sem a másvilágon.
.
Itt a vége, fuss el véle
–*r

JÉGORSZÁG KIRÁLYA

JÉGORSZÁG KIRÁLYA
Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt,
mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott szegény,
hogy mit csináljon ezzel a teméntelen sok gyermekkel. Annyian voltak,
hogy nem is talált valamennyinek más-más mesterséget. A legidősebből
mészáros lett, de ez elvette a többinek a kedvét a mesterségtől, s
valamennyi úgy megszólta a maga mesterségét, hogy ahány, annyifélébe
fogott. Az ám, csakhogy a legkisebbnek, semmiféle mesterség sem maradott.
Azt mondta az apja:
– Légy, fiam, csizmadia, a csizmának mindig van keletje.
– Nem leszek én! – mondta János, mert így hívták a legfiatalabbat. – Elég
egy csizmadia egy famíliából.
– Hát aztán mi lesz belőled?
– Vagy király, vagy a halál fia – felelt János.
Nagyot kacagott a szegény ember:
– Ó, te oktondi, hát azt hiszed, hogy olyan könnyű királynak lenni?
– Már vagy könnyű, vagy nem, de én király leszek, ha addig élek is.
Hát bizony János nem tréfált, sokáig nem is teketóriázott, a kovács
bátyjával csináltatott három vasbocskort, az anyjával süttetett három
hamuba sült pogácsát, azzal elbúcsúzott mindenkitől, s indult szerencsét
próbálni.
Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken átal, hetedhét ország ellen, s addig
ment, amíg egy nagy fekete városba ért. Itt lakott Feketeország királya.
Nem sokáig gondolkozott, bement a palotába, egyenest a hopmesterhez.
Köszönt illendőképpen:
– Adjon isten jó napot, hopmester úr, hát hogy s mint szolgál a drága
egészsége?
– Isten hozott, te szegény legény. Én megvolnék úgy, ahogy, de te mi
jóban jársz itt?
– Én bizony – felelt János – azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem volna-e
szükség királyra.
Nagyot nézett a hopmester, szeme-szája tátva maradt, de úgy, hogy
besétálhatott volna rajta egy regiment katona.
– Ne csodálkozzék, hopmester úr – mondta János -, ez nem tréfabeszéd.
De most már a hopmester akkorát kacagott, hogy a palota megcsendült belé.
– Na hiszen, éppen jó helyen jársz itt. Tudod-e, hogy a királynak annyi
gyermeke van, mint a rosta lika, még eggyel több? Azt sem tudjuk,
melyiket tegyük meg királynak.
– Hát hiszen jól van – mondta János -, akkor az isten áldja kigyelmedet,
hopmester uram, én megyek egy országgal tovább.
Egy pár vasbocskor már elszakadt volt, most felkötötte a másikat, úgy
indult tovább. Ment, mendegélt, s addig meg sem állott, míg Vörösországba
nem ért. Azért hítták ezt Vörösországnak, mert itt ember, állat, minden
vörös volt. De ő ezt szemügyre sem vette, ment egyenest a király
városába, ott is a király palotájába, de most már nem ment a
hopmesterhez, hanem egyenest a királyhoz. Mert azután jutott eszébe,
mikor már eljött volt Feketeországból, hátha lóvá tette a hopmester,
hátha nincs is gyermeke a királynak, s a hopmester foga vásik a
királyságra.
Bebocsátást kért, s a király mindjárt el is fogadta.
– Adjon isten jó napot, vörös király őfelsége! Hát hogy s mint szolgál a
drága egészsége?
– Köszönöm kérdésedet, fiam – felelte a király -, én csak megvolnék, mint
öregember, de hát ugyan bizony mi szél vetett az én országomba, mert
látom, hogy nem országombéli vagy?
– Hej, felséges királyom – felelte János -, életem halálom kezébe
ajánlom, ha én azt úgy egy szuszra elmondhatnám! Akár hiszi, akár nem,
Székelyországból jöttem ide, hogy szerencsét próbáljak, mert annyian
vagyunk testvérek, mint a rosta lika, még eggyel több, s nekem már
mesterség sem jutott, mind elszedték előlem a bátyáim.
– Hát aztán mi szeretnél lenni? – kérdezte a király.
– Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna királynak lenni.
– Ú-úgy-e, te! Azt hiszed, az olyan könnyű? Hej, fiam, nehéz hivatal az.
Csak az tudja, aki próbálja.
– Az már igaz – mondta János -, de én azért megpróbálnám.
– Jól van – mondta a vörös király -, mondok neked valamit. Nekem nincs
fiam, csak egyetlen leányom, de erre nem szeretném hagyni az országot,
mert gonosz a szomszédunk. Hallottad-e már hírét Jégországnak? Ott van az
a világ végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek az országnak a
királya már sok borsot tört az orrom alá. Egész életemben arra
törekedtem, hogy elfoglaljam az országát, de nem lehetett, mert ahány
katonát odaküldtem, az mind jéggé fagyott. Egy egész ármádiám áll ott
megfagyva, egy tapodtat sem tudnak mozdulni helyükből. Hej, hány herceg
vállalkozott már, hogy így, hogy úgy elfogják a jégkirályt, minden
katonáját, de még egy sem tért vissza.
– No, hát majd visszatérek én! – mondta János.
– El se menj, fiam, hiába. Nem ismered te a jégkirályt. Jég annak minden
porcikája, s ha bosszantani akar engem, az országunk felé fordul, egyet
fúj a szájával, s a legrekkenőbb nyárban fű, fa, virág, gabona, minden,
de minden csonttá fagy az országban.
– Már egy életem, egy halálom – mondta János -, én megyek, az isten áldja
meg, felséges királyom.
A második pár bocskor már elszakadt volt, s János felkötötte a harmadikat
is. Azt gondolta, amire ez leszakad a lábáról, vagy király lesz
Jégországban, vagy a halál fia!
Ment hegyeken, völgyeken átal, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja,
beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vénasszonyt talál.
Volt legalább százezer esztendős, ha nem több.
Köszön neki:
– Adjon isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?
– Szolgál, ahogy szolgál – felelt az öregasszony -, csak lassabban
beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.
– Nye, te, nye! – rikkantott János. – Hát ki s miféle az a kend fia?
– Az bizony a Nap, te szerencsétlen!
No, megijedt János. Hiszen ha ő azt tudta volna, bizony mindjárt
suttogóra fogta volna a beszédet.
– Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam volna! De ki is gondolhatta,
hogy ilyen kicsi kalibában lakik a Nap!
Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s semmi baja sem történt
Jánosnak. Mikor aztán olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem
lehetett volna fölébreszteni, megszólalt az öreganyó:
– No, most mondd meg, hogy mi járatban vagy?
Elmondja János, hogy miben jár.
– Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Terajtad csak az én fiam
segíthet egyedül. Hiába is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha
az én fiam egyszer arra nem veszi útját.
Gondolta János, már csak megvárja, míg fölébred a Nap, akkor megkéri
szépen, hogy legalább egyszer vegye útját Jégország felé is.
Aztán egy kicsit elszundorított. Hajnal felé a Nap a sötét oldaláról a
világosra fordult, s felszedelőzködött, hogy induljon el világjáró
útjára. De mikor éppen indulóban volt, elejébe állott János, s köszönt
illendőséggel:
– Adjon isten jó reggelt, áldott Napom! Szerencsés visszajövetelét
kívánom.
Megáll a Nap nagy csudálkozással, hogy hát miféle ember jár itt a világ
végén, amin túl már csak Jégország van.
– Adj isten – felelt a Nap -, hát te ki s mi vagy, öcsém?
Elmondja János, hogy ő bizony szegény székely legény, hogy az apja azt
szerette volna, ha csizmadia lesz, de ő inkább királyságra adta a fejét,
történjék vele akármi.
– Ó, Napom, édes áldott Napom! – mondta János. – Tekints reám kegyesen, s
ragyogj fel egyszer Jégországban is.
Azt mondta a Nap:
– Hm! öcsém, János, nem megy az olyan könnyen. Nagyobb úr is kérte már
ezt tőlem. Hányszor könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem
ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem szerint cselekedett. Én előbb
kipróbálom az embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor segítek
rajtuk.
– Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet – mondta János -, majd
meglátod, hogyha rám sütsz, nem sütsz hitvány emberre.
Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. A Nap ment kelet felé, János észak
felé.
– No, te bocskor – mondta János a harmadik pár bocskornak, mikor
felkötötte -, csak addig tarts ki, míg Jégországba nem érek, aztán lesz,
ahogy lesz!
S ment, ahogy csak győzték a lábai. Addig ment, mendegélt, míg egyszer
csak olyan magas hegy elé ért, hogy a teteje éppen az eget verte.
– Hej, szegény világ, vetett ágy! – fohászkodott föl János. – Mikor érek
én ennek a hegynek a tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak elég.
Amint így gondolkoznék magában, egyszerre csak nagy nyöszörgést hall.
Megy a nyöszörgés felé, s hát egy bokor tövében ott fetreng egy
jegesmedve.
Kérdi János:
– Hát neked mi bajod, jegesmedve koma?
– Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem bánod meg. A jégkirály
nagy vadászatot tartott, s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a
tetejéről ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy lezuhantam, egy szamártövis
ment a talpamba, s most nem tudok innen megmozdulni, ha valami kegyes jó
lélek ki nem húzza.
– No, ne búsulj, kihúzom én – mondta János, s egy rántással ki is vette a
szamártövist a medve lábából.
A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta Jánosnak.
– Az isten áldjon meg jótételedért, te szegény legény. Ne félj,
meghálálom. Csak húzz ki egy szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd
végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek melletted.
János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd valami haszna, de kihúzott
egy szálat a medve bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s elbírja.
Aztán elbúcsúzott a medvétől, s nekiindult a hegynek.
Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a közepe táján volt a
hegynek. Akkor azt mondta János magában:
– Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit ledűlök.
Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a bunda. De egyszer csak
arra ébredt föl, hogy valami erős melegség süti a hátát. Megfordul, s hát
valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig nyitotta ki a szemét, s úgy
nézte, hogy vajon miféle emberek vetődhettek ide. Nézi, nézi, s hát három
törpe ember, mind a három tetőtől talpig nagy bundában. Volt szakálluk
is, mégpedig hétsinges, csupa jégből.
A törpék elkezdtek diskurálni.
Azt mondta az első:
– Hej, de jó ez a tűz, meglátjátok, hogy mindjárt leolvad a szakállam.
Azt mondta a másik:
– Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a tűz nem olvasztja le.
Azt mondta a harmadik:
– Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak nincs semmilyen szakálla.
– Vajon merre iparkodhatik ez az ember? – kérdezte az első.
– Van esze, hogy nem Jégországba – mondta a második.
– Na, én ott király sem szeretnék lenni! – mondta a harmadik.
De már erre János felugrott, s rájuk rikkantott:
– Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit beszéltek! Hát ti is odavalók
vagytok?
– Csak voltunk, de megszöktünk – mondták a törpék.
– Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök velem, s kalauzoltok.
A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért sem, hanem ha a szakállukat
leolvasztja, akkor éppen odáig kalauzolják.
– Hiszen ha csak az kell, nincs annál könnyebb – mondta János, s
felkapott egy darab tüzes fát, magyarosan megtapogatta vele a törpék
szakállát, s hát egyszer csak, preccs! – híre, pora sem volt a
jégszakállnak.
– No, te legény – mondta a legidősebb törpe -, szolgáid leszünk
életre-halálra, amiért megszabadítottál minket a szakállunktól. Nesze,
adok neked egy sípot, s ha bajba kerülsz, csak füttyents, ott leszünk
melletted.
János elvette a sípot, tarisznyájába tette, s ment tovább még hét nap s
hét éjjel, s akkor aztán fölért a hegy tetejére. De olyan közel volt az
éghez, hogy hasra kellett feküdnie, s úgy csúszott át a hegy másik
oldalára.
Hát, teremtőm, ott kezdődött Jégország. Csupa sima jég volt a hegy
oldala, s amerre a szem ellátott, jég volt minden, de minden. A fűszál is
jég volt, csupa jéghegyek, jégmezők, jégházak.
Nagyot fohászkodott János:
– Hej, édes istenem, minek is jöttem én ide! Mit érek vele, ha király is
leszek itt! Apám, apám, mért nem hallgattam a tanácsodra, s lettem volna
csizmadia!
De már most mindegy – gondolta -, vissza nem megy, ha addig él is. S
amint nézdegélt jobbra-balra, megpillantott egy ármádia katonát jégbe
fagyva. Na, ez bizonyosan a vörös király ármádiája! Ha ezt ő
feltámaszthatná! De mivel? Itt nem lehet tüzet gyújtani. Már egy élete,
egy halála, ő indul. Az ám, ha tudott volna. De a lába nem fogta a jeget,
s a vasbocskor már miszlikbe szakadt volt. Gondolkozik, mit csináljon,
eszébe jut nagy kínjában a jegesmedve. Előveszi a szőrszálat, s nézegeti.
Hát egyszerre csak odatoppan a medve, s kérdi:
– Mit parancsolsz, lelkem gazdám?
– Azt, hogy vigy le engem a hegyoldalon.
– Hej, édes gazdám, én leviszlek, ha parancsolod, de tudd meg, mihelyt a
hegy aljába érünk, jéggé fagysz.
– Mindegy – mondta János -, egy életem, egy halálom, csak végy a hátadra,
s vigy le.
A medve nem ellenkezett többet, fölvette a hátára, s vitte. Amint
lejjebb-lejjebb haladtak, mind erősebb-erősebb hideg lett. Mikor aztán a
hegy aljába értek, úgy megfogta a hidegség, hogy csak lefordult a medve
hátáról János. Még talpra állott, de érezte, hogy vége az életének.
Először a lábujjhegyei fagytak jéggé, aztán az egész lába szára, mind
föllebb-föllebb. Mikor már a fagyás az övéig ért, eszébe jutottak a
törpék, hátha ezek segíthetnének rajta valamit, kivette a sípját, s
füttyentett. Mindjárt ott termett a három törpe.
Kérdezte az idősebb:
– Mit parancsolsz, te szegény legény?
– Azt, hogy menjetek el az áldott Nap szállására. Ott van Vörösország
szélén. Mondjátok meg neki, könyörüljön rajtam, mert különben halál fia
vagyok.
Ahogy ezt a szót kimondta, a fagyás a szájához ért, aztán a feje
tetejére, s ott maradt egy helyben, mintha odacövekelték volna. A
jegesmedve lefeküdt melléje, s úgy búsult szegény, hogy az ő jólelkű
gazdájának így kell elvesznie.
Ezalatt a törpék addig mentek, addig keresgéltek, míg rá nem találtak a
Nap szállására. Mondják a Napnak János üzenetét.
Azt mondta a Nap:
– Jól van, jól, csak ne alkalmatlankodjatok annyit. Azt hiszitek, olyan
könnyű kitérni az utamból? Előbb alszom egyet rá, s majd megválik, mit
álmodom.
Mit álmodott a Nap, mit nem, no, én azt nem tudom, elég az, hogy mielőtt
elindult volna világjáró útjára, egy kis kanyarodót csinált, elkerült
Jégország felé.
Hej, mi más világ lett Jégországban, amint az áldott Nap rásütött!
Olvadásnak indult az a rengeteg sok jéghegy, a jégmezők, jégházak mind
elolvadoztak, de még a vörös király ármádiájáról is leolvadt a
jéguniformis, s mind életre keltek.
Az ám, leolvadt Jánosról, de ottmaradt a fején egy jég aranykorona, a
kezében egy jég arany kormánypálca. Csak törülte, törülte a szemét János,
azt hitte, hogy álmot lát, pedig mind igaz volt, ami történt. Ahol ni,
jön az ármádia is! János mindjárt az élére állott, fölült a medve hátára,
s vezette a katonákat a jégkirály városa ellen. Na hiszen, vezethette!
Mire odaértek, nyoma sem volt a jégkirály városának: elolvadt, tenger
lett belőle, s a jégkirály annyit ivott belőle, hogy még a másvilágon se
kívánja az ivást.
Jánost mindjárt kikiáltották Jégország királyának, s ő el is fogadta, de
még visszament Vörösországba, hogy hírül adja a királynak a nagy
dicsőséget. A vörös király úgy megörült ennek, hogy egyetlen leányát s
egész királyságát Jánosnak adta. Most már két országa volt Jánosnak, s
mint a nagy urak szokták, nyáron Jégországban, télen pedig Vörösországban
lakott. Bezzeg, hogy az udvarába vitette az apját, anyját, testvéreit,
minden atyafiságát, s nagy urakká tette valamennyit.
Aki nem hiszi, járjon utána. Majd megtudja Vörösországban, ha ott nem,
hát Jégországban.

Az elátkozott barát

Az elátkozott barát

Egyszer kiment két barát-fráter koldulni a tanyákra, és annyi tojást,
csirkét, túrót, sajtot és más effélét koldultak össze, hogy hazafelé
menôben majd megszakadtak a teher alatt. Amint mennek nagy izzadtan,
egyszer találnak az út mellett egy juhászt, ki egy körtefa árnyékában
aludt, s úgy hortyogott, hogy az útra kihallatszott a hortyogása. A
szamara meg ott bóbiskolt mellette.
Azt mondja az egyik fráter a másiknak: – Hallod-e, Miska, én már nem
cipelem ezt a holmit, az apámnak se tovább, hanem gyere, lopjuk el annak
a juhásznak a szamarát, pakoljuk fel rá a kosarakat, és úgy vigyük haza.
Otthon aztán majd azt mondjuk a gvárdiánnak, hogy a szamarat
kölcsönkértük. Mikor aztán a szamarat elvezetjük, hogy visszaadjuk a
gazdájának, eladjuk, és az árát elmulatjuk.
– Hát hiszen ez jó is volna így, Palkó – mondja a másik -, de ha a juhász
fölébred, majd ad ám az a horgas bottal olyan borravalót, hogy a hátunk
is elhányja tôle a bôrt.
– Ne félj, Miska – mondja Palkó -, csak bízd rám. Odamegy a két barát a
juhászhoz, hát látja, hogy a szamár kötôfékje oda van kötve a juhász keze
szárához. Azt mondja Miska:
– Látod, hogy nem lophatjuk el, hiszen oda van kötve a kezéhez, s ha
eloldozzuk, felébred.
– Ó, te csacsi, nem kell azt eloldozni – mondja Palkó -, ne, itt van az
én övem, ezt a szamár nyakára kötöd, és ezzel vezeted, a magad övével
rákötöd a a nyeregre a két szatyrot, a szamár kötôfékjét meg én húzom a
fejemre, és itt maradok, míg a juhász felébred. Te pedig elmégy haza, s
megvársz a város alatt, hogy együtt mehessünk a klastromba.
Úgy is tettek, Palkó a fejére húzta a kotôféket, Miska felpakolt a
szamárra, és ballagott hazafelé. Mikor Palkó már gondolta, hogy Miska nem
lehet messze a várostól, elkezdett sóhajtozni, és meg-megrántotta a
juhász kezét a kötôfékkel. Mire a juhász felébredt, megdörzsölte a szemét
kétszer, háromszor is, és csak bámul a barátra. Végre megszólal, és azt
kérdi irtózatos bámulattal és ájtatos pofával:
– Hát tisztelendô atyámuram, hol veszi itt magát az én szamaram
kötôfékjében?
A barát alázatos pofát vág, nagyot sóhajt, és azt mondja:
– Jaj, édes gazdám, engem nagy szerencsétlenség ért, ezelôtt hét
esztendôvel összevesztem az anyámmal, ô megátkozott, hogy legyek
szamárrá. Most kitellett az átok ideje, hát most megint baráttá lettem,
és most csak magától függ, édes gazdám, hogy szabadon bocsát-e vagy nem.
De ha szabadon bocsát, imádkozom érte mindennap, míg élek.
– Elbocsátom hát – mondja a juhász szánakozva -, hát már miért ne
bocsátanám – s azzal lehúzta a kötôféket a barát fejérôl, sôt még a
kulacsából is megkínálta egy ital borral.
A barát nagyot húzott a kulacson, és sietett a cimborája után. Otthon
aztán beszámoltak a gvárdiánnak a koldult portékával. A gvárdián
megdicsérte ôket, hogy olyan buzgók voltak, megvendégelte, és
megparancsolta nekik, hogy a szamarat pedig korán reggel hazavezessék, és
az ô nevében is szépen megköszönjék.
A két fráter másnap hajnalban útra kelt a szamárral, hogy elhajtsák a
legközelebbi községbe, hol éppen vásár volt. De még útközben találkoztak
egy kupeccel, aki megkérdezte tôlük, hogy hova hajtják a szamarat.
– Hát a vásárba – mondja Palkó -, elfogyott a takarmány, a gvárdián úr
nem akarja tovább tartani.
– Megveszem én – mondja a kupec -, ha meg tudunk alkudni. Hogy adják?
– Tíz forint az ára – mondja Palkó.
– No, már annyit nem ér – mondja a kupec.
Szó szó után jött, végre megegyeztek hat forintban, s a két barát
visszafordult. A kupec pedig felült a szamárra, és ment vele a vásárba.
Délfelé eljött a juhász is a vásárba, kitôl a barátok ellopták a
szamarat, hogy másikat vegyen magának. Amint ott járkál a vásárban fel s
alá, egyszer meglátja a maga szamarát, leveszi a kalapját, odamegy hozzá,
és a fülébe súgja:
– Ej, ej tisztelendô lelki atyámuram! Már megint összeveszett az
anyjával? Most már nem veszem ám meg többször, hanem csak maradjon
szamárnak, ha nem tudja édesanyját megbecsülni. Isten áldja meg! – és
azzal továbbment, más szamarat keresni.

gvárdián – házfônök

TEDDNEKI JÁNOS

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy
szegény ember, s ennek egy fia, úgy hívták, hogy Teddneki János. Ennek a
legénynek akkora esze volt, hogy híre ment hetedhét ország ellen, még
azon is túl. Azért hívták Teddneki Jánosnak, mert amit kigondolt az
eszivel, azt meg is csinálta. Azt mondta egyszer János az apjának:

– Édesapám, nem maradok én többet a faluban, megyek, s pénzt szerzek az
eszemmel.

Mondta a szegény ember:

– Ne menj, fiam, maradj itt, itthon is megélhetsz az eszeddel.

De hiába beszélt, a legény elindult világgá. A szegény ember kikísérte a
faluból, ott elbúcsúzkodtak egymástól, s egyszer csak nagy keservesen
felsóhajtott:

– Haj, haj, édes fiam, ki tudja, látlak-e többet?

Éppen egy száraz kút mellett állottak, s kiugrik abból egy kicsi emberke,
s azt mondja:

– Itt vagyok, te szegény ember, a nevemen szólítottál, mit akarsz?

Mondja a szegény ember:

– Nem téged hívtalak, csak a fiamtól búcsúztam.

– Hát hová megy a fiad?

Elmegy világgá, szerencsét próbálni.

– No, akkor ne is menjen tovább, jöjjön velem. Megfogadom kocsisnak, s ha
jól viseli magát, fizetek egy esztendőre egy véka aranyat. Jössz-e, fiam?

– Megyek én jószívvel, még a pokolba is.

Hiszen eltalálta, mert ez a kicsi emberke, akinek Haj-haj volt a neve,
éppen az ördögök királya volt. Megfogta Jánost, beleugrott vele a kútba,
s egy szempillantás alatt odalent voltak az ördögök országában.

Ahogy leérnek, Haj-haj király kezére ad két lovat Jánosnak, s azt mondja:

– No, fiam, nekem most el kell mennem, hogy széjjelnézzek az országomban.
Te csak vigyázz a lovakra, s mindenre a ház körül: úgy veszed hasznát.

Volt Haj-haj királynak egy gyönyörű szép leánya, s ahogy Haj-haj király
kitette a lábát hazulról, mindjárt felhívatta Jánost a palotába. A
lovakat rábízta két ördöginasra, s Jánost magától el nem eresztette, amíg
az apja haza nem került.

Hazajő egy esztendő múlva Haj-haj király, megy az istállóba, nézi a
lovakat, hát azok olyan kövérek voltak, hogy majd kihasadtak, pedig János
ügyet sem vetett rájuk.

– Hallod-e, te János – mondotta Haj-haj király -, egy esztendőre megint
el kell mennem, te csak maradj itt, s ha ezután is jól viseled magadat,
két véka aranyat fizetek.

Elment Haj-haj király, de János is ment fel a palotába. Álló esztendeig
ki sem mozdult onnét. Ott volt mindig a királykisasszonnyal, aki
mindenféle ördöngös mesterségre tanította őt. De mire Haj-haj király
hazajött, János lent volt az istállóban, s Haj-haj király nem is
sejtette, hogy az ő kocsisa a palotában lakik. Pedig kérdezte Jánostól:

– Te János, mit csinált a leányom, amíg odajártam?

Felelte János:

– Nem tudom én, felséges királyom, még a színét sem láttam.

Jól van. Haj-haj király ott marasztalja Jánost harmadik esztendőre is.
Ígért neki három véka aranyat, s meghagyta, hogy egy kicsit ügyelődjék a
palota körül is, bizony nem bánja meg, mert neki megint el kell menni,
hadd lássa, mit csinálnak a népei. Haj-haj király elment az országába,
János pedig fölment a palotába.

Hanem a harmadik esztendő utolsó napján azt mondta a királykisasszony
Jánosnak:

– No, János, eredj az istállóba, mert holnap hazajő az apám. Több
esztendőre nem tart meg, de még jól meg is ver, hogy a csontod is ropog
bele. Hanem nesze, adok én neked csudaírt, ezzel kend meg a testedet
előre, s nem érzed a verést.

Hazajő Haj-haj király, s hát éppen úgy lett, ahogy a királykisasszony
mondotta. Mit súgtak, mit nem az ördögök a fülébe, elég az, hogy Jánost
jól megrakta, azután a hat véka aranyat kimérette neki, s fogta ami
cókmókja volt, azzal együtt Jánost a száraz kúton felvitte a hazájába.
Vitte volna János haza a sok pénzt, de nem bírta. Hazament az apjához,
két ökröt befogtak, s úgy vitték haza a hat véka aranyat. A szegény
embernek szeme-szája tátva maradt a tenger sok pénz láttára.

– No, fiam, szereztél pénzt eleget, most mit csinálsz vele?

– Mit? Építtetek egy olyan palotát, amilyen a királynak sincs, s olyan
magas fallal, mint a templom, körülvétetem.

– Ó, fiam – mondotta a szegény ember -, jobb volna, ha földet és marhát
vennél.

De hiába beszélt. János megvett egy nagy rétet, pallérokat hívott, s
építtetni kezdette a palotát. Az ám, de még a fundamentumát sem rakták
le, elfogyott a hat véka arany.

– Látod, fiam, látod – mondotta a szegény ember -, jobb lett volna, ha
földet és marhát vettél volna.

– Ne búsuljon, édesapám, csak jöjjön velem. Hallom, hogy a városban
sokadalom van, majd szerzek én pénzt ott.

Bemennek a városba, ki a baromfipiacra, ott egyszerre csak bukfencet vet
János: gyönyörűséges szép agár lesz belőle, még lánc is volt a nyakán,
tiszta színarany.

Azt mondta az apjának:

– Apám, négy véka aranyon alul ne adjon, de a láncot még annyiért se.

Jön a piacra egy herceg, meglátja az agarat, megtetszik neki, kérdi, mi
az ára.

Feleli a szegény ember:

– Négy véka arany az agár ára, hat véka a nyaklánc.

Szót sem szólt a herceg, kimérette a tíz véka aranyat.

– Nesze, szegény ember, vigyed.

A szegény ember elvitte a tíz véka aranyat, a herceg ment az agárral.

Amint mennek egy erdőn keresztül, uccu, felugrik előttük egy nyúl.
Gondolja magában a herceg: “No, most megpróbálom, mit tud az agaram.”

Szalad a nyúl, utána az agár, eltűnnek egy sűrűségben, sűrűségből ki egy
tisztásra. Ott bukfencet vet a nyúl, s egy nagy juhnyáj lesz belőle,
bukfencet vet az agár is, s juhász lesz belőle, még bot is volt a
kezében. Szalad arra a herceg nagy izzadva, kérdi a juhászt:

– Hallja kend, nem látott-e erre szaladni egy nyulat meg egy agarat?

– Dehogynem láttam – felel a juhász -, láttam én ezelőtt kétszáz
esztendővel.

– Ostoba szamár – förmedt rá a herceg -, azt kérdem, hogy most látott-e?

– Most nem láttam – mondotta a juhász.

A herceg mérgesen elment, János pedig behajtotta a juhokat a vásárra. Ott
drága pénzen eladja a juhokat, hazamegy, s tovább építik a palotát.

No, fölépítik a falakat, de fedélre megint nem volt pénz.

Bemennek újra a városba, ki a piacra, ott bukfencet vet János, és
gyönyörű aranyszőrű paripává változik. Még kantár is volt a fejében,
mégpedig tiszta színarany kantár. Mondja János:

– Apám, most hat véka aranyon alul ne adjon, de a kantárt még annyiért se.

Kicsődül a piacra a sok nép, bámulják az aranyszőrű paripát, bezzeg
szeretné megvenni ez is, az is, de kinek van hat véka aranya? Hát még a
kantár! Azért kilenc véka aranyat kér a szegény ember.

Egyszerre csak odavetődik Haj-haj király, kérdi a ló árát, mondják neki,
s egyet sem alkuszik, kiméreti a tizenöt véka aranyat. Azzal felült az
aranyszőrű paripára, hipp-hopp, levágtatott vele az ördögök országába.
Ottan bekötötte a legszebb istállóba, tizenkét ördöginast rendelt
melléje, azok aranykefével kefélték, aranyvakaróval vakarták, s eleven
szénnel abrakolták.

No de Haj-haj király elmegy hazulról, s az aranyszőrű paripának sem kell
több, bukfencet vet, megint János lesz belőle, fölmegy a palotába. Mikor
meg neszét vette, hogy jő Haj-haj király, visszaszaladt az istállóba, s
megint paripává változott.

Hazajő Haj-haj király, s mit súgnak a fülibe, mit nem az ördögök,
előveszi a leányát, vallatja, de hiába, a leány nem szól semmit.

– No, ha megnémultál – mondja Haj-haj király -, nem vagy többet az én
leányom!

Behívatott tizenkét ördögöt, azt mondta nekik:

– Vigyétek a felső világba, ott építsetek egy várat a legmagasabb hegynek
a tetején, de olyat, hogy onnét ki ne tudjon jönni.

Elviszik a szegény királykisasszonyt az ördögök, odafönn a felső világban
a legmagasabb hegy tetején építenek egy várat, oda bezárják, s tizenkét
ördög állott istrázsát, hogy senki se ki, se be ne mehessen.

Telik-múlik az idő, egyszer követ jön a felső világból Haj-haj királyhoz,
s mondja:

– Felséges Haj-haj király, a te keresztfiad, a vörös király fia, hozzád
küldött; emlékszel-e, hogy egyszer egy szép lovat ígértél neki?

– Emlékszem – mondotta Haj-haj király.

– Hát a királyfi most házasodni akar, kellene az a szép paripa, adj egyet
neki.

Elmennek az istállóba, nézik a paripákat. Volt ott ezüstszőrű,
aranyszőrű, gyémántszőrű paripa, de mennyi!

– Válassz közülük – mondotta Haj-haj király.

– Nem választok – mondotta a követ -, az én gazdámnak is vannak ilyen
paripái.

Hanem véletlenül a követ bepillantott a szomszéd istállóba, s ahogy
egyedül meglátta azt az aranyszőrű paripát, felkiáltott örömében:

– Ez már paripa, ez volna az én gazdám alá való!

Nem akarta Haj-haj király semmiképpen adni azt a paripát, de addig
beszélt a követ, hogy azt mondta:

– Jól van, elküldöm az én kedves keresztfiamnak, de azt üzenem neki, hogy
akármerre jár, vízbe ne eressze, hanem hidat veressen neki, mert különben
megbánja.

Elviszi a követ a paripát, mondja a királyfinak az üzenetet, s a királyfi
mindjárt ráül, indul a leánynézőbe. Hallotta hírét, hogy lakik egy várban
egy idegen királykisasszony egyedül, magában, azt akarta feleségül venni.

Elindul a királyfi nagy sereg katonával, s amint egy vízhez érnek,
megparancsolja, hogy verjenek hamar hidat. Mondja egy tiszt:

– Ugyan minek az, felséges királyfi, csak keresztül tud menni ezen a
vízen ez a híres paripa?

Jól van, nem veretnek hidat, belemennek a vízbe, de ahogy a víz közepébe
érnek, kiugrott a paripa a királyfi alól, s kicsi hallá változott. Hej,
lett nagy lárma, kiabálás, nem tudták, mit csináljanak. Honnét, honnét
nem, ott termett Haj-haj király, bukfencet vet, nagy hallá változik, s
úszik a kicsi hal után. De a víz túlsó partján a kicsi halból nyúl lett,
uccu, szaladt a réten. De bizony a nagy halból is agár lett, utána a
nyúlnak. Hanem mikor éppen utolérte volna, bukfencet vetett a nyúl, s
aranyszarvú szarvas lett belőle. De bizony bukfencet vetett az agár is,
és medve lett belőle. Szaladt a szarvas árkon-bokron át, utána a medve, s
mikor éppen az első lábát rá akarta vetni a szarvasra, az megint
bukfencet vetett, galamb lett belőle. No bizony, ha galamb, a medvéből
meg sas lett. Repült a galamb, repült egyenesen a felé a vár felé, ahol a
királykisasszony lakott. A királykisasszony éppen ott ült az ablakban,
jól látta, hogy mi történik, azt is tudta, hogy ki az a kis galamb, s
ahogy a galamb berepült, hirtelen becsapta az ablakot, kívül maradt a
sas. Üthette, vághatta csőrével az ablakot, nem eresztették be. Ott a
galamb bukfencet vetett, s legény lett belőle megint. Na, többet nem is
változott által semmivé, megmaradt legénynek. A király visszament nagy
mérgesen a pokolba, János pedig felépítette a palotáját egészen, odavitte
a királykisasszonyt. Még ma is élnek, ha meg nem haltak