A TEÁSKANNA

A TEÁSKANNA
Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség,
mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt,
méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is
a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta,
mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt.
Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik
helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a
teáskészlet többi tagja – úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet
is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a
teáskanna nagyon jól tudta.
– Ismerem őket! – sóhajtotta. – Ismerem a hibáimat is, be is látom, s
éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái – erényei is
vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de
nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért
vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó
inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok.
Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem
dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott
díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette, de a legszebb
kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle,
letörött a csőre, letörött a füle – a födeléről ne is beszéljünk, arról
már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb:
mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
– Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – sóhajtotta a teáskanna, amikor
később elbeszélte élete történetét. – Azt mondták rólam, hogy rokkant
vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy
szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam,
nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis – akkor
kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint
ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha
eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem
tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért
kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A
földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven
szívemmé – addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem,
élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent,
aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem
tudtam betelni a szépségével – boldog voltam, mert boldog, aki másnak
tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is
gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem
– bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki: Jobb cserepet érdemelne!
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe
került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött
cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

A Kakas meg a színek

A Kakas meg a színek
Peti rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni.
Elment a Kakas sétálni.
– Mért járkálsz te ilyen színtelenül? – ámuldozott a kutya
Megnézte magát a Kakas a víz tükrében.
– Igaz… Igaz, igaza van a Kutyának.
– Ne szomorkodj! – tanácsolta néki a Kutya. – Eredj el a színekhez, ők
majd segítenek rajtad.
Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:
– Színek, színek, segítsetek!
Jól van… – szólt a Piros, és megfestette a taréját és a szakállkáját.
A Kék meg a farktollát
A Zöld a szárnyát.
A Sárga meg a begyét.
– Így már igazi kakas vagy – mondta a kutya.
Ezt a Kakast most te színezd ki. De ne felejtsd el kiszínezni a Kispipit
sem, szép sárgával!

Tüsi a sündisznó

Tüsi a sündisznó
Tüsi kedves és bátor sündisznó, hosszúkás orra fekete gombban végződik.
Azért nevezték el Tüsinek, mert hátát, nyakát, a fejét és a szeme alatt
az arcát mindenhol tüskék borítják. Egy odúban él, egy csodálatos fa
alatt, az erdőben.
Az alatt a fa alatt lakik egy üregben a Tapsifüles házaspár is, a két
barna nyuszi.
A félelmetes Zsozsó, a vadászkutya gyakran kergeti meg Tapsifüleséket,
akik lélekszakadva rohannak hazáig. Ilyenkor Tüsi nagyon bátran
viselkedik, összegömbölyödik, kimereszti tüskéit és eltorlaszolja barátai
ajtaját.
A Félelmetes Zsozsó leszegett fejjel közeledik, ki akarja ásni a
nyuszikat. Nem nehéz, elég ha kitartóan kapar… Az első mozdulatra
azonban nyüszítve vonul vissza, az orra csupa tüske!
Amint viszatér a nyugalom, Tapsifülesék előjönnek az üregből, és
köszönetképpen egy szép nagy almát ajándékoznak Tüsinek.
Egyszer Tapsifülesék elmesélték Tüsinek, honnan származnak az almák.
– Az erdőn túl – mondták -, nem messze a várostól, vannak gyümölcsösök,
ahol a földön hagyják a lepottyant almát, annyi van belőlük, amennyit
csak akarsz…
Tüsi elindult, hogy ő maga is szerezzen almát…
Találkozik egy őzikével, aki szelíden megszólítja:
– Hová igyekszel, kicsi tüskés sünike?
– A városba megyek almáért – feleli Tüsi.
– A városban nem terem alma – mondja az őzike -, de az erdőn túl bőven
találsz a gyümölcsösben.
– Tudom – feleli Tüsi-, de mégiscsak a város felé kell menni.
Ezzel halad tovább. Egyszer csak megpillant két mókust, amint kézen fogva
lépegetnek. Hirtelen feltűnik a félelmetes Zsozsó, meglátja az őzet, és
dühödten ugat. Az őzike menekül. Az egyik mókus elereszti az öccse kezét
és felszalad egy fára. Egyedül hagyja szegényt, a félelemtől reszkető
kicsit.
Tüsi észreveszi a megrettent mókust. Finoman a mancsai közé veszi és
kimereszti tüskéit. Éppen ideje volt! A félelmetes Zsozsó elszáguld az őz
után.
Miután a kutya eltávolodik, a mókus fellélegzik!
– Köszönöm, uram… A nevem Diótörő.
– Engem Tüsinek hívnak – mondja a süni. – Látod a tüskéimet?… Miért nem
menekültél, mint a testvéred?
– Fáj a szemem – mondja a mókus. – Nem látok Jól. Éppen a Doktorhoz
igyekeztünk a bátyámmal.
– Ki az a doktor?
– Egy állatorvos, nagyon kedves, és szereti a bátyámat – mondja Diótörő.
– Meggyógyítja az erdő minden állatát, ha beteg.
eközben a másik mókus lemászott a fáról.
– Köszönjük Tüsi Úr! – mondja. – Megmentette az öcsémet. Ha egyszer
véletlenül ápolásra lenne azüksége, magát is szívesen elviszem a
Doktorhot.
– Köszönöm, sohasem lehet tudni.
Aztán a két mókus egyszerre kérdezi:
– Hová igyekszel, kedves kicsi süni?
– A városba megyek almáért – feleli Tüsi.
– A köveken nem nő alma – mondják Diótörőék -, de bőven találhatsz az
erdőn túl, a gyümölcsösben.
– Tudom – mondja Tüsi -,de mégis csak a város felé kell menni.
Ezzel mosolyogva indul tovább…
Elérkezik egy gyümölcsösbe, és rengeteg gyönyörű almát talál, meg egy
sünilányt, aki kedvére falatozik.
– Jó napot, süni, mit keresel itt? – kérdezi.
– Almát – feleli Tüsi.
– Vegyél, amennyit csak akarsz – mondja a sünilány. – Aztán megmutatom a
házamat, itt van nem messze… Engem Böskének hívnak. És téged?
Tüsi elbeszélget Böskével. Hirtelen eltűnik egy lyukban, ami eddig nem
látszott a fűben. Pont az orrára esik a ház pincéjében, és ordítani kezd,
ahogy csak a torkán kifér.
Böske, aki jól ismeri a pincét, Tüsi segítségére siet. Nehezen tudja
kihúzni, mert nagyon vérzik az orra és olyan gyenge, hogy majd elájul.
– Mit csináljunk? – tanakodik a süni lány.
– Van két barátom, akik ismernek egy embert az erdőben. Minden beteg
állat őhozzá megy, mindenkit meg tud gyógyítani – mondja Tüsi. – Kérjük
meg őket, hogy vezessenek oda.
– Elkísérlek – mondja Böske.
Megérkeznek Diótörőék fájához.
– Csupa vér az orrod, mi történt, kis sündisznó? – kérdezik a mókusok.
– Menjünk a Doktorhoz – feleli Tüsi orrhangon, mintha náthás lenne.
Megmutatjátok az utat?
– Hát persze – feleli a kis Diótörő.
Diótörő már remekül lát, teljesen meggyógyult a szeme.
– Elkísérem Tüsit és Böskét a nagyon kedves, nagyon okos emberhez.
A Doktor már messziről észreveszi őket:
– Szervusz Diótörő, újabb beteget hozol nekem?
– Igen – feleli Diótörő. – Ő Tüsi. Nagyon fáj az orra!
– Nézzük csak! – mondja a Doktor, és megvizsgálja Tüsi orrát. – Szegény
Tüsim, ez aztán jól eltörött. El kell altassalak, hogy megoperáljam az
orrodat, különben nem fogsz levegőt kapni.
– Úgy is kicsit nagy az orrom – mondja Tüsi. – Nem számít.
– Vágja le a haját is – kéri Böske. Túl hosszú, belelóg a szemébe.
Így is lett. Tüsi alig érzett fájdalmat, a Doktor pedig a műtét után
megitatta finom tejjel. Böske mellette maradt, és Diótörőék is
meglátogatták. Mikor leveszik a kötést, olyan szép kis orrot és olyan
csinos frizurát pillantanak meg, hogy alig ismernek rá.
– Mindenkinek nagyon köszönöm – mondja Tüsi udvariasan.
– Milyen szép vagy – dicséri a sünilány.
-Mi történt Tapsifülesékkel, amíg távol voltam? – kérdezi Tüsi a barátait.
– ó, hat kisnyuszijuk született! – mesélik nevetve Diótörőék.
– Menjünk, nézzük meg őket! – hívja Tüsi Böskét. – A szomszédban laknak.
A süni és a sünilány együtt indul Tapsifülesékhez.
– Ki az? – szól ki Tapsifüles mama.
– Nem lehet, hogy Tüsi jött? – érdeklődik Tapsifüles papa.
– Igen, én vagyok az, Tüsi. Csak útközben, ahogy almát kerestem
összetörtem az orromat, meg a hajamat is levágták…
– Milyen csinos vagy! – mondják Tapsifüleék… – Gyertek, nézzétek meg
agyerekeinket!
Tüsi Bemutatja barátnőjét, Böskét, aztán leülnek Tapsifüleséknél és
elmesélik a történetet.
Az üregből kifelé Tüsi azt mondja Böskének:
– Nagyon köszönöm, hogy megvigasztaltál, és segítettél, amikor beteg
voltam. Most gyere el hozzám, jól megvacsorázunk együtt.
Ahogy belépnek Tüsi odújába, látják, hogy Tapsifülesék telerakták
csodaszép almákkal.

A SAJTOT OSZTÓ RÓKA

A SAJTOT OSZTÓ RÓKA
Mikor a vadászok hintón mentek vadászni, a sajtot elvesztették. A róka és
a farkas találta meg. Azt mondja a róka:
– Ketten találtuk meg, úgy illik, hogy igazságosan osztozkodjunk rajta.
Ne kapjon az egyik nagyobbat, mint a másik. Majd én kétfelé osztom!
Azután a közepén kezdte kétfelé rágni.
Mikor a túlsó végére ért, látták, hogy nem egyforma nagy.
– Ez nagyobb! – mondta a róka, s lerágott belőle egy darabot. Akkor meg a
másik fele volt a nagyobb, abból rágott le egy darabot.
Addig rágta, osztotta kétfelé, hogy semmi sem maradt.

Postakacsa

Postakacsa
Donald Kacsa munkába ált,
Állást a postánál talált
postásnak lenni nehéz dolog,
Olyan nehéz, nem is gondolod!
Esőben és hóviharban
Szélben, fagyban szakadatlan
Levelet hord a címzettnek,
Ha tinektek szól,
Hát viszi nektek.
Locspocs, árok nem akadály
A csomag mindig célba talál.
A postakacsa nagyon bátor
Nem riad vissza az akadálytól
– Jóságos ég! – kiált Donald.
– A csomagot itt hogy hordom át?!
Még szerencse, hogy nincs egyedül,
Hisz mögötte egy füles egyed ül.
– Figyelj, csacsim! Most rajtad a sor!
A cím a szakadékon túlra szól!
Csacsi pajti jó munkatárs.
Ahol nincs, még ott is utat ás.
Hát ez meg mi?! Kötél az égből?!
– Hahóó!- kiáltja Donald teljes erejéből.
Ki fán lakik, és postára vár,
Nem lehet más, csak Madár Aladár.
Mászik a postás kötélen fel,
Tűnődik magában: csak nem tévedt el?!
Hisz ez a ház az ágról csüng lefelé,
Mintha a földet az éggel összekeverné!
– E különös jelenség oka abban áll
magyarázza rögtön Madár Aladár
hogy a kíváncsi sasok ha a házamra szállnak,
és engem ezúton tanulmányoznának
én is azonnal megfigyelem őket,
így e ritka pillanatra nem várok esztendőket.
Donald búcsút int a tudós madárnak,
S a hallottakat jól megjegyzi magának.
Nem könnyű a szorgos postás munkája
De jő az este, és meleg otthonába
Várja majd Donald puha dunyhája.
– Fáj minden porcikám – nyöszörgi Donald
S épp hogy eléri meleg otthonát.
– Mi lesz, ha egyszer nem bírom ezt tovább?
Ki kézbesíti majd a temérdek postát?
Másnap reggel újra indul,
Bár a rossz idő még odakint dúl.
– Bárcsak lenne egy járművem,
mely nehéz terhem hozná hűen!
De várj csak, Donald! Mi ez itt?
Egy helikopter, mely cipelné terheid!
– Nem is drága! – örvendezett,
s minden számlát rögtön rendezett.
– Aztán jól etessétek meg a csacsimat,
majd tegyétek a garázsba a kiskocsimat!
Diki, Niki és Tiki kiskacsák
Teljesítették a parancsot, ahogy azt kiadták.
Boldog Donald az új járgánnyal.
Egy pillanat, s már a szél hátán szárnyal.
Csak Benny csacsi fakadt keserves sírásra,
Hogy többé nem az ő hátán utazik társa.
Hetedhét országot beszáguld hősünk,
Viszi a sürgönyt: Guba Huba nősül.
Egy levél ide, egy képeslap oda,
A feladó most éppen egy híres szálloda.
Buzgó postásunk könnyedén cikázik,
Bárhova eljut, s nem baj, ha megázik.
Ilyen hosszú úton, mint ez a mai,
Gyakran látni olyat, mi nem mindennapi.
Pince Vince bányász olyat kért például,
Hogy a postásunk azt hitte, menten elájul:
– Aki a mélyben, a föld gyomrában most ás,
annak öröm, ha végre erre jár a postás.
Hozzon hát nekem két kiló marhahúst,
és egyetlen nejemnek egy ajándék ajakrúzst!
– Kívánsága parancs – mondta Donald Kacsa.
Bár furcsa a kérés, de az a feladata.
A legnagyszerűbb dolog az élet folyamán,
Jól tudjuk mind, sosem mennek simán.
– Mi ez a nagy csomag? – kérdi hősünk félve.
Ezt nem bírja a helikopter! Rakjuk inkább félre!
– Sürgős csomag – mondja Tiki. – A címzett ere nagyon vár.
– Ha jól látom, a célállomás éppen Madár Aladár.
Nagyon sok a munka,
De Donald Kacsa bírja.
Végül aztán mégis
a gyerekeket hívja:
– Nos gyerekek, rátok vár
a nehéz csomagszállítás.
Fogjátok be Benny csacsit,
és azon nyomban indulás!
– Máris megyünk, Donald bácsi!
válaszolnak lelkesen.
Nem bánatos többé már
a szorgos csacsi lelke sem.
A boldog csacsi örömében jó hangosan iázott,
Hisz a munka volt mi jókedvéhez mostanában hiányzott.
Donald Kacsa egész úton a nagy csomagon töprengett
Mitől volt a pakk oly nehéz, hogy belé a föld rengett.
Mihez kell egy ilyen csomag pont Madár Aladárnak,
Jobb helyeken ilyen pakkal elefántra vadásznak.
De jaj az égen, a magasban
egy éhes gyomrú sas kering!
Kiürült a nagy bendője,
megéhezett már megint.
Egy sas étlapján nem szerepel
Se uborka, se friss zeller.
Ami viszont nagyon fontos,
Hogy jó barátja a húsboltos,
S ha húst szimatol görbe orra,
Elsőnek ér a disznótorra.
– Ahá! – mondja szimatolva,
s égnek mered minden tolla.
– Húst szállít a légi posta!
s evéshez már kezét mossa.
Jó lesz, Donald ha vigyázol,
S a pácból mielőbb kimászol!
A sasnak húsra támad kedve,
S a csomagért nyúl epekedve.
Nem lesz könnyű ebéd ez sem,
Pedig hogy megenné a húst nyersen.
– Nesze, nesze, ronda pasas
s kupán verte Donald a sast.
A helikopter olyat ütött,
A sas hangosan felsüvöltött.
– Na megállj, te átok fajzat!
kiált a sas, és nagyot jajgat.
Mivel a sas étrendje nem tartalmaz zellert,
Így most is csak a húsra éhes, és megfogja a propellert.
Donald sem rest védekezni s kiált egy jó nagyot:
– A propellert most aztán már jobb, ha békén hagyod!
De a sas nem hagyja magát oly könnyen legyőzni:
– Csak nem gondolja, Donald, hogy maga fog lefőzni?!
– Segítség! Eresszen! – kiáltja Donald,
És a sas fogságából kiszakítja magát.
Magasba repült a zsákmánnyal a sas,
Úgy vélte, az üresnél jobb a teli has.
Donald, a postás másképp vélekedett,
Feje a dühtől egyre vörösebb lett.
A három kiskacsa végre valahára
Célba ért a pakkal a címzett lakására.
Felkiált Tiki: – Megjött a posta!
S izgalmában egyre a földet taposta.
Madár Aladár szemügyre veszi,
S a csomag tartalmát nevén nevezi:
– Ez az a háló, mit várva vártam,
s a célnak megfelel, mondhatom bátran!
– Mihez kell a háló? – kérdik a kicsik.
– Sas-csapda lesz majd, ha jól kifeszítik!
Elszántan jött Donald helikopterével,
Tekerve a pedált teljes erejével.
– Nem menekülsz, tolvaj! – kiáltott mérgesen
– Add vissza a csomagom, vagy ha kell elveszem.
Visszaadta azon nyomban az óriás sas a csomagot,
S fejbe dobta Donald kacsát, ki levegőért kapkodott.
Bajban vagy most, ugye postás?
Mi lesz veled, szegény pajtás?
A helikopter egyre pörög,
S motorja is már csak zörög.
A sas-csapda a hegyen a helyére kerül,
A háló a kanyonban szépen kifeszül.
– Így kell sast fogni? – kérdik a gyerekek
– És az mi a mélyben, ami füstöt ereget?
A sas-csapda ezúttal helikoptert fogott,
a Madár Aladár egyre csak nyafogott:
– Tönkrement egész életem munkája,
a propeller a hálóm jól összekuszálja!
És Pince Vince a föld alatt mit csinál?
Várja a pakkot, s a kapuban álldogál.
– Pince Vince uram, megjött a csomagja!
A postát ezentúl bátran ránk bízhatja.
Pince Vince boldog a kis csomag láttán,
Hisz épségben ideért Benny csacsi hátán.
A derék bányásznak fülig ér a szája,
S hogy a pakkot felbonthassa izgatottan várja.

Pikiló a kíváncsi kiscsibe

Pikiló a kíváncsi kiscsibe
– Mit jelent az, hogy kukurikú? – kérdezi Pikoló, a kíváncsi kiscsibe.
– Azt jelenti hogy reggel van – feleli a kakas.
– Mi az a reggel?
– Öööö… ilyenkor kel föl a nap.
– Miért kel föl a nap?
– Mert véget ért az éjszaka, és a nappal következik!
– Mit csinálsz a virágokban? – kérdezi Pikoló a méhecskét.
– Virágport gyűjtök.
– És aztán?
– Mézet csinálok belőle télire.
– És aztán?
– Kíváncsi kiscsibe azt akarod, hogy megcsípjelek?…. Azt akarod?
Nicsak, egy búza szem!
– Te honnan jössz?
– Eltévedtem. Az udvar másik végén voltam, a mezőn, a verebekkel és
foglyokkal. Jött a gazda és…
– És aztán?
– Nem tudom. A padláson voltam, és a deszkák között leestem
– Te vagy Mici, a macska? – kérdezi kíváncsian a kiscsibe.
– Igen, én vagyok…Na és?
– Azt szeretném tudni, miért nem a fészerben kergeted az egereket?
– Micsoda kérdés! És te, te miért nem vagy a baromfiudvarban, tyúkanyó
mellett? Vagy miért nem az udvaron csipegeted a rizsszemeket?
– Mert látni szeretném mi van a konyhában.
Pikoló betotyog a konyhába.
– Van itt valaki?
– Igen, én. A kiskutya.
– És az, az mi?
– Egy gombolyag fonal.
– És mire szokták használni?
– Játszunk vele… meghúzod itt ahol kilóg a vége – magyarázza a kiskutya.
– És aztán,
– Szaladgálsz vele keresztbe-kasul a szobában. Átbújsz az asztal alatt.
Körbeszaladsz a szék körül. A gombolyag meg csak gurul, csak gurul.
– mit jelent az, hogy gurul?
– Azt jelenti, hogy legombolyodik, beakad, összegabalyodik. Minél jobban
húzod, annál inkább összegubancolódik.
– Akarod, hogy mutassak mást is? – súgja Pikoló fölébe a kiskutya.
– Igen! Szórakoztató lesz?
– Attól függ… Pszt! Nem szabad zajt csapni. A gazda nem ment
messzire… Nézd csak… Egy egérfogó. Itt van egy rugó, ott meg egy kis
darab sajt… Vigyázz! Ne nyúlj hozzá!
Klikk-klakk, az egérfogó máris becsapódott.
– Segítség, segítség!
Pikoló sebesen száguldott végig az udvaron.
– Meneküljünk! – kiabálták a kiskacsák.
– Micsoda lárma! – morognak a pulykák.
– A kiskutya az oka! – nyögi Pikoló. – Azt mondta, hogy mutat nekem egy
egérfogót. Pont akkor sikerült elmenekülnöm amikor becsapódott.
Pikoló szalad, csapkod a szárnyaival, aztán bemenekül a veteményesbe. Ott
éppen egy sütőtök érik a napon.
– Ez egy tojás? – kérdi Pikoló.
– Nem, egy sütőtök – feleli neki a katicabogár.
– Tud járni?
– Nem. Elültetsz egy magot a földbe, aztán az növekszik, növekszik…
Arra jön egy hernyó, s felmászik az egyik levélre.
– Tudsz repülni? – kérdezi Pikoló.
– Nem, de nemsokára tudni fogok.
– Hol vannak a szárnyaid?
– A hátamon.
– Megmutatod?
– Nem hiszed el? Azt akarod, hogy megharagudjak? Majd meglátod, hogy
repülni fogok, amikor pillangó leszek. Te meg akkor is csak egy tollas
kiscsibe leszel!
– Egy, két, hár… Hoppá!
A szöcske ugrándozik a fűben.
– Miért táncolsz? – kérdezi Pikoló, a kíváncsi kiscsibe.
– Ez a foglalkozásom. Az unokatestvérem kötéltáncos volt a király
kertjeiben.
– Nem látod, hogy gúnyolódik rajtad? – szólt közbe a hangya.
– Hahó, ki van ott?
– Hahó, hahó – ismétli meg a visszhang a locsoló kanna alján
– Ki szólt?
– Szólt, szólt.
Pikoló mélyen előrehajol, hogy megnézze, ki szólítja a lyukból.
– Vigyázz! Bele fogsz esni – szól rá ma szitakötő, miközben megrázza a
szárnyait.
És Pikoló máris a kanna fenekén találja magát.
– Segítség, segítség! – kiabál Pikoló
Épp arra jön Bibi, a kecske. A fejével felborítja a locsolókannát. Még
szerencse, hogy nem volt benne víz!
– mi van a homlokodon? – kérdezi Pikoló, ahogy újra lélegzethez jut.
– Szarvak, hogy megbökdöshessem a kíváncsi kiscsibéket -feleli a kecske,
és megmutatja a kis szarvakat.
A kiscsibe az úton lépked, találkozik egy csigával.
– Hová mész? – kérdezi tőle?
– Elutazom.
– És mi van a hátadon?
– Hát a csomagjaim.
– Úgy látom nem nagyon sietsz.
– Egyáltalán nem… Egyébként, isten veled… Vigyázz a kiskacsákkal!
A csigának igaza volt, a kiskacsákkal mindig óvatosnak kell lenni.
Különösen mikor a folyóban fürdenek.
– Pikoló, Pikoló, gyere, nézd meg, mi van a vízben!
– Biztosan egy béka.
– Nem, egy aranyhal.
– Gyere a palló szélére, onnan láthatod.
Kis szellő támad, és puff, Pikoló beleesik a folyóba.
– Gyertek gyorsan! – kiabálnak a kacsák. – A kiscsibe beleesett a vízbe!
Nem messze tőlük pecázik egy kisfiú. Máris odaszalad a hálójával, és
kimenti a kiscsibét. A kalapjában viszi vissza a farmra:
– A maguké ez a kiscsibe?
– Igen. Ő Pikoló, a kíváncsi kiscsibe. Már kezdtem aggódni, hol lehet.
Pikoló megszárítkozik a napon, aztán visszatér a baromfiudvarba. És ott,
találjátok ki, kivel találkozik? Egy ugyanolyan kiscsibével, mint ő maga.
– Hogy hívnak?
– Pikotának.
– Engem meg pikolónak. Ha akarod, barátok lehetünk. Gyere, nézzük meg, mi
van az udvarban.
A kíváncsi kiscsibe máris újabb kalandok felé indul.

Mesél az ősz.

Mesél az ősz.
Vörösbegy a berkenyén,
megérett a mák az idén,
galagonya haj…
Színes virágra pillangó száll,
kipattant a vadgesztenye már.
Alma, körte, kecskerágó,
Az őzi fa színekben pompázó.
Az őszibarack már régen megérett,
a kis sün a kikericcsel beszélget.
A fenyőtobozok úgy állnak sorba,
hogy a platánlevél is megmosolyogja.
Makkok között ül a mókus és vár,
szomorú a feketejuhar, mert elmúlt a nyár.
A szőlő, a szilva megérett,
itt a vége az őszi mesének.

Az óriás

Az óriás
Volt egyszer egy öreg parasztember, volt annak három leánya: Mária,
Assunta és Katalin.
Olyan szegények voltak, hogy nem volt meg a betevő falatjuk sem.
Egy nap az apa elkeseredésében arra kérte Máriát, hogy menjen a közelben
lakó óriás kertjébe és onnan
szerezzen egy kis gyümölcsöt és zöldséget.
Mária el is ment az óriás kertjébe, megtöltötte kosarát zöldséggel és
gyümölccsel, és már indult volna visszafelé,
amikor egy durva kéz nehezedett a vállára: az óriás volt az!
Az óriás magával vitte Máriát a várba és odaadta neki a kastély ötven
szobájának kulcsát, de meghagyta, hogy
egyet nem szabad semmiképpen kinyitnia.
Adott neki három aranygolyót is, amire vigyáznia kellett, amíg vissza nem
tér.
Reggel, miután az óriás útnak indult, Mária végigjárta a szobákat,
miközben erősen szorította a golyókat,
hogy el ne veszítse őket. Kinyitotta az összes ajtót, jól körbenézett
mindenhol, minden helyet bejárt, amikor
egyszer csak odaért a tiltott szoba elé.
Nem bírt ellenállni a kíváncsiságnak, kinyitotta az ajtót és belépett.
Amikor hozzászokott a szeme a
félhomályhoz, a sarokban egy öreg, pókhálóval beszőtt szekrényt vett
észre. Miközben megpróbálta kinyitni,
az egyik aranygolyó kicsúszott a kezéből és a szekrény alá gurult. Mária,
amikor felvette, észrevette hogy a
golyón vérfolt van.
Rémülten törölgetni kezdte, de minél inkább dörzsölte, annál nagyobb lett
a folt. Mit fog most mondani az
óriásnak? És valóban, amikor az óriás hazajött és meglátta a vérfoltot a
golyón, megragadta a lányt hajánál
fogva, magával vonszolta a tiltott szobába és a szekrénybe lökte.
Közben teltek múltak a napok és a szegény ember egyre inkább aggódott a
lánya miatt. Hívta tehát a középső
lányát és azt mondta neki:
– Assunta, ha a korom megengedné, magam mennék, de így rajtad a sor, hogy
utánamenj a nővérednek és
kiderítsd, mi történt vele.
Így is történt, Assunta éjfélkor átmászott a kastély kertjének falán és
halkan hívogatni kezdte nővérét, de
hiába, az nem felelt. Már azon volt, hogy visszafordul, amikor egy kéz
nehezedett a vállára, megint csak az
óriás volt az. Assunta, a későbbiekben, Máriához hasonlóan a szekrénybe
került, mivel nem tudott vigyázni a
golyókra.
A szegény ember igen elkeseredett, hogy elvesztette két lányát is, azt
mondta a legkisebbnek: Katalin, a
nővéreidet nagy veszélybe sodortam, de neked velem kell maradnod. De
Katalin bátor lány volt és meg akarta
minden áron találni a nővéreit. Miután hiába kereste őket a kertben,
hazatérésre gondolt, de az óriás őt is
foglyul ejtette. Neki is odaadta a szobák kulcsait, szigorúan meghagyva,
melyikbe nem szabad belépnie, és
rábízta az aranygolyókat is, amelyeket visszatéréséig meg kellett őriznie.
Másnap reggel, alighogy felkelt, Katalin okosan biztonságba helyezte a
golyókat és a kastély felfedezésére
indult. A tiltott szobába érvén, kinyitotta a szekrényt és annak aljában
egy sötét és mély kutat látott.
Megkapaszkodott a szekrény szárnyaiban, és lenézett. Egy vékony hangot
hallott a sötét kút fenekéről: Mária
volt az!
– Mária, én vagyok az, Katalin, mindjárt kihúzlak! – kiáltotta le neki.
Egy kötél segítségével kihúzta a nővéreit, akik elmesélték, hogy lenn
voltak a kút fenekén étlen-szomjan napok
óta, csontvázaktól körülvéve. Katalin meleg fürdőt készített nekik, enni
adott nekik, majd elrejtette őket az
ágy alatt és várta, hogy hazajöjjön az óriás.
Este hazatért az óriás, elégedetten állapította meg, hogy a golyók
tiszták maradtak, és megdicsérte Katalint,
hogy vigyázott rájuk. Aznap este együtt vacsoráztak. Az óriás, most már
megbízva a lányban, beavatta egy
titokba is, miszerint a lelke egy tojásban van elrejtve, amelyre nagyon
vigyázott, mert ha a tojás eltörne, ő
meghalna. Katalin megkérdezte erre, hogy a tojás valóban biztonságban
van-e és hogy teljesen tiszta marad-e,
mivel a legkisebb folt is olyan nagy kárt okozhatott volna.
Az óriás, mit sem sejtve, egy szekrényhez lépett és kinyitotta az
ajtaját. A szekrényben egy ezüst ládika volt,
azt is kinyitotta: belül, vattába csomagolva, egy tojás feküdt. – Látod
milyen tiszta? – mondta, miközben
Katalinnak mutatta.
– Nem teljesen, én látok rajta egy kis foltot – mondta Katalin.
Az óriás lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a tojást, mire Katalin
gyorsan megragadott egy széket és fejbe
vágta vele az óriást. Annak az ütés meg se kottyant volna, de a
mozdulattól széttört a tojás héja, és az óriás
lelke kiszökött, ő pedig holtan a földre rogyott.
Akkor Katalin hívta a testvéreit, megfogták az óriást és eltemették a
kertben, aztán kitakarították a kastélyt,
ami csodálatos szép lett. Hívták apjukat és mindannyian ott éltek
boldogan, amíg meg nem haltak.

A rettenetes vaskecske

A rettenetes vaskecske
olasz népmese
A mama azt mondta a gyermekének:
– Lemegyek a patakra mosni, te maradj benn a házban, ne engedj be senkit,
különben bejön a kecske akinek vasból van a szája, a nyelve meg úgy vág,
mint a kard.
De a gyerek nem fogadott szót , kiment az udvarra, az ajtót meg nyitva
hagyta. Amikor be akart menni a házba, ott találta a vaskecskét aki azt
mondta neki:
– Én vagyok a rettenetes vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak.
A gyerek erre sírva fakadt.
Arra járt egy öregasszony és felajánlotta a gyereknek, hogy segít rajta
három véka búza fejében. Bekopogott, de a vaskecske azt mondta neki:
– Én vagyok a rettenetes vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak.
Az öregasszony sebtében elment, lemondott a búzáról is.
A gyerek tovább sírt. Arra járt egy öregember, felajánlotta, hogy segít
neki négy darab sajt fejében. Bekopogott, de a vaskecske neki is azt
mondta:
– Én vagyok a rettenetes vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak.
Az öregember is elment, lemondván a sajtról.
Arra repült egy kismadár és felajánlotta a gyereknek hogy segít rajta
három véka kenyér fejében. Odament az ajtóhoz, bekopogott és azt mondta:
– Ki van benn?
– Én vagyok a vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak.
Erre a kismadár:
– Én meg úgy beléd csípek, hogy attól koldulsz!
Erre a rettenetes vaskecske megrémült és elszaladt. A kismadár pedig
megkapta a kenyeret amit kért. És nekünk mi maradt? Ez a szép kis mese.

Az öcsike

Az öcsike
Gólya szállt le hozzánk ismét, meghozta az új öcsikét.
Szabadulnék tőle már ma, egész nap csak ez a lárma!
Fülem fogom, nincs étvágyam, nyugalmat nem ád az ágyam.
Öcsi, öcsi, mit csinálsz? Bömbölni tudsz, semmi mást
Adjam nektek? Rendben van! Égnek ál már a hajam.
Tiltakozni mégse illik, voltunk mi is ilyen kicsik…
Egy hete itt a kis fivér, egész helyes, ha gőgicsél.
De kérlek, gólya, könyörgök, nem kell még egy kisördög