A HALÁSZ FIA

A HALÁSZ FIA
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy
szegény halász. Ez a halász a király városában lakott, s ami halat
fogott, mind a királynak vitte, aki meg is vette tőle jó pénzen.
Egyszer nagy vendégség volt a királynál, üzentek a halásznak, hogy
menjen, s mennél több halat fogjon, mert sok lesz a vendég, sokra lesz
szükség.
Lemegy a halász a Tiszára hajnalhasadtakor, beleveti a hálót a vízbe,
aztán egy kis idő múlva kiemeli, de akkora hal se volt benne, mint a
kisujjam. Így volt ez másodszor és harmadszor is, eltelt a délelőtt,
elhúzták a déli harangszót is, s egy hal nem sok, annyi sem került a
halász hálójába.
Hej, búnak eredett szegény feje, hogy mikor éppen a legjobban kellene,
akkor nincsen hal. Mit tudjon csinálni?
Amint bucsálódnék, tűnődnék magában, odavetődik egy zöld gúnyás ember, s
megszólítja:
– Mit búsulsz, te szegény halászember?
– Hogyne búsulnék, uram, hajnalhasadtától meregetem itt a hálómat, s egy
hal sem akad belé, pedig a királytól jött a parancsolat, hogy mennél több
halat vigyek neki, mert nagy vendégség lészen.
– No, hallod-e, szegény halászember, amiatt ne búslakodjál, segítek én
rajtad. Gondolkozzál meg jól, hogy mi van s mi nincs a házadnál, s ha
nekem adod azt, ami még most nincs, de lesz, annyi halat foghatsz estig,
hogy hat szekér sem bírja el a király udvarába.
A szegény halász gondolt ide, gondolt oda, vajon mi lehet, ami nincs a
háznál, de lesz, s nem jutott az eszébe semmi különös. Isten neki, kezet
adott a zöld gúnyás embernek.
– Ó, ez még nem elég – mondotta a zöld gúnyás ember -, eressz vért a
karodból, s a véreddel adj írást nekem.
Mit volt, mit nem tenni, a szegény halász a bicskájával vért eresztett a
karjából, a zöld gúnyás ember meg papirost s pennát húzott elő a
zsebéből, megcsinálta az írást, a halásszal aláíratta, azzal szépen
továbbsétált.
Beleereszti a halász a hálóját a Tiszába, s hát egyszeribe érzi, hogy
csak úgy nyüzsögnek benne a halak. Majd megszakadt bele, mikor az első
fogást kiemelte. Aztán egyebet sem csinált, csak eresztette le a hálót,
meg emelte ki, s mire feljött az esthajnali csillag, annyi halat fogott,
hogy hat szekéren sem tudták elvinni, még hozattak hat szekeret, úgy
vitték a tenger sok halat a király udvarába.
No, fizettek is annyi pénzt a tizenkét szekér halért, hogy holtig úrimód
élhetett belőle. Hanem mikor hazament a sok pénzzel, a nagy öröme
egyszeribe nagy búbánatra változott. Amíg ő halászni volt, azalatt
feleségének egy szép fiúgyermeke született.
– Hej, teremtőm – sóhajtott egy nagyot a szegény halász -, most már
tudom, hogy kire gondolt az a zöld ruhás ember, s azt is tudom, hogy az a
zöld ruhás ember az ördög volt, nem más.
Búsult a szegény halász, majd felvetette a nagy búbánat, de a feleségének
nem mert szólni, csak mindig magában búslakodott, s különösen, amikor
nagy legénnyé cseperedett a fia, szavát sem igen lehetett hallani.
Egyszer meg is kérdezte a fiú:
– Édesapám, mi az oka, hogy mindig kesereg, szomorkodik magában? Talán
bizony nem adott el az ördögnek?
– Hej, fiam, eltaláltad, mert biz én, szánom-bánom bűnömet, eladtalak az
ördögnek, mikor még a világon sem voltál, s majd megszakad a szívem, ha
arra gondolok, hogy egyszer csakugyan eljön az ördög, s elvisz téged.
Hiszen éppen jókor beszélt, mert abban a szempillantásban beállított a
zöld ruhás ember, s köszönt a halásznak nagy hetykén:
– Adj isten, szegény halászember, eljöttem a fiadért.
Sírt a szegény halász, de még jobban a felesége, összecsődült az egész
falu, sírt minden lélek, csak a legény nem. Azt mondta a legény:
– Ne sírjanak, lelkem szüleim. Amint van, úgy van, ha menni kell, hát
megyek, majd visszakerülök még.
– Hát akkor csak készülj! – mondotta az ördög. – Ne félj, jó dolgod lesz
nálam.
El is indulnak egyszeribe, az ördög felkapta a nyaka közé a legényt,
elvágtatott vele, mint a gondolat, s egyszerre csak hopp! megállott a
tenger partján. Ott beléültek egy csónakba. De még a tengernek a közepére
sem értek, lankadni kezdett az ördög karja, egyszerre csak kiesett a
lapát a kezéből, elterült a csónakban, még szuszogni is alig tudott. No,
ha már így van, legyen – gondolta a legény -, én bizony nem evezek!
Hát ez így éppen jó volt, a csónakot hányta-vetette erre-arra a tenger
habja.
Egyszerre csak beleütközött egy rengeteg nagy sziklába. Akkor a legény
gyorsan kiugrott a csónakból, és elrúgta, vigye csak az ördögöt.
Alighogy kiszáll a legény a csónakból, hogy felmásszék a szikla tetejére,
abban a pillanatban egy kicsi lyukon vakító világosság áradt ki a szikla
gyomrából.
Gondolkozik a legény, vajon mi lehet ott, megy a lyukhoz, szeretett volna
benézni, de a nagy világosságtól nem tudott. Odatartja a fülét, s hát
valaki kiabál ki onnét:
– Gyere, gyere, ha van lelked, s szabadíts ki innét!
Bekiált a legény:
– Én kiszabadítlak jó szívvel, csak mondd meg, mit csináljak.
– Ott van előtted egy szikla, taszítsd félre.
Néz a legény, hát csakugyan ott egy nagy darab szikla, megfogja,
elhengergeti, de abban a pillanatban szinte hanyatt esett, mert egy
förtelmes varangyos béka ugrott elejébe. Úgy megijedt s iszonyodott a
legény, hogy a szava is megfogyott. De még egy szempillantás sem telt
bele, mert megrázkódik a förtelmes varangyos béka, s olyan gyönyörűséges
szép leánnyá változott, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
No, ez még semmi. Amint a béka leánnyá változott, abban a pillanatban
abból a rengeteg sziklából olyan ragyogó gyémántvár lett, de olyan, hogy
a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól, s kerekedett a palota
köré rengeteg nagy kert, abban a kertben csupa arany- és gyémántfák:
Tündér Ilona kertje sem lehetett szebb ennél.
Megszólalt most a leány, s azt mondta a legénynek:
– Hallod-e, te legény, tudd meg, hogy én királykisasszony voltam, de egy
ördöngös asszony békává varázsolt, palotámból, kertemből sziklát csinált,
s ha te ide nem jössz, varangyos béka maradok egész életemre. Itt a
kezem, feleséged leszek, maradj itt, légy az én uram.
Bezzeg a legény egy szóval sem mondta, hogy nem leszek én az urad
egyszeribe nagy lakodalmat csaptak, s éltek sokáig nagy erős boldogságban.
Hanem úgy két-három esztendő múlva a legény elkezdett szomorkodni, nem
találta helyét a gyémántpalotában. Kérdezte a felesége:
– Mi bajod, lelkem uram?
– Hej, feleség, nagy az én bajom. Szeretném meglátni az én öreg
szüleimet, s azt sem tudom, merre induljak innét, hogy feltaláljam őket.
Mondta az asszony:
– Hallod-e, ne menj haza, mert ha hazamész, elvesztesz engem, s talán meg
sem találsz többet ebben az életben.
Elszomorodott a legény erősen, nem tudta, hogy mit csináljon. Látta a
felesége, hogy nem tudja megvigasztalni, kinyitott egy nagy almáriumot, s
biztatta, hogy nézzen bele.
Annak az almáriumnak a belseje tiszta tükör volt. Belenéz a legény, s
hát, halljatok csudát, látja a tükörben az édesapját s az édesanyját, de
olyan messzire voltak tőle, hogy ha hetvenhét esztendeig mindig ment
volna a lábán, akkor sem ért volna hozzájuk.
– No, látod-e – mondotta az asszony -, magadtól sohase tudnál elmenni a
szüleidhez, olyan messzire laknak innét, hanem adok neked egy gyűrűt, ezt
húzd fel az ujjadra, s ott léssz egyszeribe, ahová menni akarsz. Ha
pediglen szükséged lenne rám, csak szorítsd meg a gyűrűt, s én is ott
leszek egyszeribe. Tudom, hogy ha hazaérsz, a király mindjárt meghallja
hírét, s kérdezi, hogy van-e feleséged. Azt mondom hát neked, ne szólj a
királynak rólam, mert bujdosás lesz akkor az egész életed, s ki tudja,
hogy megtalálsz-e.
Ígéri, fogadja a legény, hogy úgy lesz minden, ahogy a felesége kívánja,
aztán felhúzza a gyűrűt az ujjára, keserves könnyhullatások közt
elbúcsúznak egymástól, s abban a szempillantásban ki is röppen a várból.
Egy perc, kettő sem telt el, otthon volt az ő öreg szüleinél. Bezzeg
örvendettek az öregek, mert bizony nem hitték, hogy meglátják valaha az
életben egyetlen gyermeküket.
Meghallja a király is, hogy hazakerült a halász fia, mindjárt inast
küldött hozzá, hogy menjen fel a palotába, hadd lássa színről színre,
mert sok mindenféle embert látott már a király, de még olyant nem, aki az
ördög kezéből elevenen visszakerüljön.
Felmegy a legény a palotába, a király fogadja nagy szívesen, kérdezi, hol
s merre járt, hogy s mint ment a sora, amíg oda volt, s végezetül azt is
megkérdezte, hogy van-e felesége.
– Van az is, felséges királyom, s micsodás.
– Ha csak micsodás, nem lehet valami szép.
De már erre elfelejtette a legény, hogy mit ígért a feleségének, s
kivágta a királynak, amúgy magyarán:
– Már felséges királyom, szavam meg ne sértse, de nekem olyan feleségem
van, hogy királynénak is beillenék.
– Bizony, ha beillenék – mondotta a király -, ide teremtsd a feleségedet,
hadd látom, mert különben felakasztatlak.
Hej, elszomorodik a legény, majd felveti a nagy búbánat, de mit
csináljon? Most már ha szólt, lesz, ami lesz, ide kell hogy hozza a
feleségét. Kiment a palotából, de ment az inas is utána, nehogy
elszökjék. Kinn az udvaron megszorítja a gyűrűt, s hát csakugyan abban a
szempillantásban ott állott előtte a felesége.
– No, hallod-e – mondotta az asszony -, szépen megtartottad, amit ígértél
s fogadtál nekem. Most már bebujdoshatod a kerek világot, amíg egyszer
találkozol velem.
Aközben lejött a király is, s szeme-szája tátva maradt, amikor meglátta a
halászlegény feleségét.
– Igazad volt, fiam, királynénak is beillenék a te feleséged – s azzal
szót sem szólt többet a legénynek, szép gyöngén karon fogta az asszonyt,
felvezette a palotába, s csapott mindjárt nagy vendégséget, de a szegény
halászlegényt nem hívta meg rá.
Járt-kelt fel s alá a kertben a szegény halászlegény, de egyszerre csak
mit látnak szemei? Megint ott állt előtte a felesége.
Mondja az asszony az urának:
– Azt akarta a királyod, hogy a felesége legyek, hanem abból nem eszik.
Álomport töltöttem a poharába, elaludt az asztal mellett. Ott hadd
aludjék, engem többet nem lát. De hallod-e, te sem látsz engem többet,
mert nem tartottad meg a szavadat.
Eleget könyörgött a szegény halászlegény, hogy így meg úgy, ami történt,
felejtsék el, de az asszony azt mondta: nem lehet.
– Hát jól van – mondotta a legény -, engedd meg, hogy legalább utoljára
az öledbe hajthassam a fejemet.
– Azt nem bánom – mondotta az asszony.
Leült egy fa alá, a halászlegény az ölébe hajtotta a fejét, s mert olyan
szépen esteledett, szép csöndesen elaludt.
Felébred reggel a legény, s hát a feleségének híre-pora sincsen. A
felesége helyett egy pár vascsizmát talált a fa alatt, s annak a talpára
az volt írva: Húzd a lábadra ezt a vascsizmát, s addig járj benne, amíg
el nem szakad, s mégsem találsz meg engem.
Sírt a szegény halászlegény, amikor ezt az írást olvasta, felment a
palotába, s mondta nagy búsan a királynak:
– Felséges királyom! Mi haszna, hogy iderendeltem parancsolatjára a
feleségemet, úgy elment, hogy többet meg nem találom.
Nézi a király is a csizmát, olvassa az írást, s mondja szomorúan:
– Bizony, fiam, úgy látszik, hogy nem tréfál az az asszony, hanem azért
húzd csak fel azt a csizmát, annyi aranyat adok, amennyit elbírsz, menj
utána. Én vagyok az okozója, hogy a madarat elszalasztottad, amiben
lehet, segítek, hogy ismét megfoghasd.
Felhúzza a vascsizmát a legény, elbúcsúzik a királytól, el az öreg
szüleitől is, s mondja nekik:
– No, édes szüleim, most úgy nézzenek meg, mintha temetőbe vinnének, mert
az ördög kezéből még visszakerültem, de most a feleségem után megyek, s
többet nem kerülök vissza.
Elindult a legény nagy sírás-rívás közt, ment a vascsizmában
hegyeken-völgyeken átal, kérdezte, tudakolta mindenfelé, hol s merre
lehet az a gyémántvár, mely egyszer szikla volt. Kérdezhette,
tudakolhatta, senki meg nem mondta. Elment még a Naphoz is, az sem tudott
róla, elment a Holdhoz is, hírét sem hallotta, aztán ment a Szélhez. A
Szél nem volt otthon, de otthon volt az öreganyja.
– Jaj, lelkem fiam, hogy jöttél ide, mondd meg nekem – óbégatott az
öregasszony -, hiszen mindjárt hazajön a fiam, s szerteszaggat.
– Nem bánom én, öreganyám – mondotta a halászlegény -, ha összeszaggat is
a fia, úgyis pipadohányt sem ér az én életem, ha a feleségemet fel nem
lelhetem.
Elkesergi, elpanaszolja az öregasszonynak, hogy mi nagy bánat érte, s úgy
megesett a szíve az öregasszonynak, hogy egyszeribe bevezette a belső
szobába, asztal mellé ültette, s mindenféle jó enni- és innivalóval
megtraktálta. S mikor hazajött a fia, mindjárt kérte szép szóval:
– Lelkem fiam, édes fiam, ne bántsd ezt a szegény halászlegényt, inkább
segélj rajta, s mondd meg neki, hogy merre van a gyémántvár, amely
egyszer kőszikla volt.
Azt mondja a Szél:
– Ismerem én azt a palotát, voltam én már ott több rendben, holnap is
odamegyek tüzet fújni, mert tudd meg, te szegény halászlegény, hogy
holnap nagy vendégség lesz ott, férjhez megy a feleséged.
Hej, elszontyolodott a szegény halászlegény. Hogy tudjon ő odamenni?
Azt mondja a Szél:
– Velem eljöhetnél, ha győznéd a futást.
– Ne csúfolódj velem – mondotta a halászlegény -, hogy győzném én a
futást veled?
Nem volt maradása, kiment a Szél házából, bódorgott a kertben fel s alá,
mindenfelé. Hiába szólítgatta az öregasszony, hogy menjen s aludjék, nem
ment be a házba.
Amint ott bolyong a kertben, egyszerre csak látja, hogy három ördögfiú
perel egymással erősen. Odamegy, s kérdi tőlük:
– Hát ti mit csináltok, min perlekedtek?
Mondja az idősebb:
– Min perelünk? Éppen ma halt meg az apánk, s hagyott ránk egy pár
bocskort, egy köpönyeget és egy erszényt, s nem tudunk megosztozkodni.
– Hát aztán miféle drága portékák ezek, hogy olyan lelketekből tudtok
rajta veszekedni?
– Hm – mondja az idősebb ördögfiú -, úgy nézze meg kend ezt a pár
bocskort, hogy aki a lábára köti, odamehet, ahova akar, aki ezt a
köpönyeget magára veszi, azt emberi szem meg nem láthatja, ez az erszény
olyan erszény, hogy abból a pénz soha ki nem fogy.
Azt mondja a legény:
– Hiszen várjatok, mindjárt megosztoztatlak én titeket. Látjátok ottan
azt a nagy hegyet? Fussatok versenyt, amelyik hamarabb szalad fel a hegy
tetejére, legyen azé a bocskor, a köpönyeg, az erszény, minden.
– Igaza van kendnek! – mondották mind a hárman. Egyet sem gondolkoztak
többet, uccu neki! szaladtak fel a hegynek.
Hanem amire felszaladtak meg visszaértek, azalatt a halászlegény
felkötötte a bocskort, magára vette a köpenyeget, s kérdezte az
ördögöket, mikor visszakerültek:
– Láttok-e engem? – Ki akarta próbálni, hogycsakugyan olyan köpönyeg-e,
amint mondják.
Feleltek az ördögök:
– Dehogy látunk, dehogy látunk!
– Bizony, ha nem láttok, akkor nesztek, itt az erszényetek, isten
megáldjon – s azzal hopp! felszállott a magas levegőégbe. Ott azt
gondolta, hogy vigye őt a bocskor a gyémántvárba, s mire aSzél ébredezni
kezdett, ő már ott is volt.
Hanem a köpönyeget nem vetette le magáról. Ott járt-kelt a palotában, a
kertben, de nem látta senki. Megvárta, míg a Szél megérkezik, hadd fújjon
tüzet a nagy vendégséghez. Aztán, amikor a vendégek összegyűltek,
asztalhoz ültek, szépen bement az ebédlőszobába, ami étel-ital volt az
asztalon, mind leszedte, elvitte egy külön szobába, odahívta a Szelet is,
s ketten mindent megettek és megittak.
A vendégek csak ámultak-bámultak, hogy mi történt, de hiába járták be a
palota minden zegét-zugát, nem találtak senkit, mert a halászlegény nem
vetette le a köpönyegét. Estére kerekedik az idő, a halászlegény
lefekszik, a köpönyegét leveti magáról. Éppen akkor bekukkint egy
szobaleány, s amint meglátja a halászlegényt, összecsapja a kezét, szalad
az asszonyához, s mondja nagy lelkendezve:
– Jaj, lelkem asszonyom, itt az első ura!
Fut az asszony a szobaleány után, de mire a szobába értek, a legény
magára húzta a köpönyeget, nem láttak senkit, semmit. Megharagszik az
asszony, jól pofon üti a szobaleányt, hogy a szeme csak úgy szikrázott.
– Hallod-e, engem ne bolondíts – s azzal visszament a vendégségbe.
De alig ült le az asztal mellé, szaladott a második szobaleány is, aki
szintén bekukkintott a halászlegény szobájába, s jelentette az asszonynak
suttogva:
– Jöjjön, lelkem asszonyom, mert itt az első ura!
Másodszor is kiment az asszony,de éppen úgy járt, mint először: mikor
odaért, a legény magára húzta a köpönyeget, s nem látott senkit, semmit.
Jól pofon verte a második szobaleányt is. De még vissza sem mehetett a
vendégek közé, szaladott utána a harmadik szobaleány:
– Hamar, hamar, lelkem asszonyom, mert csakugyanitt van az első ura!
No, a harmadikat előre pofon vágta, hanem azért mégiscsakmegfordult, s
benézett a szobába. S hát csakugyan ott volt az ura.
Jaj, a szegény asszony örült is, búsult is, nem tudta, hogy mit csináljon.
Elmondja az urának, hogy mi történt, gondol ide, gondol oda, ő bizony
visszamegy a vendégek közé, s azt mondja:
– Hallgassatok csak ide, van nekem egy almáriumom, annak a régi kulcsát
elvesztettem, s újat csináltattam helyette, most meg visszakerült a régi
kulcs. Ítéljenek kigyelmetek, melyik kulcsot tartsam meg a kettő közül.
Mondották a vendégek mind egy szívvel-lélekkel:
– Hiszen jó, jó az új kulcs, de mégisjobb megtartani a régit.
– No, akkor jól van – mondotta az asszony -, mert tudják meg, hogy az
első uramat elveszítettem volt, de most újra megtaláltam, hát én most
megtartom az elsőt.
Azzal kiment az első uráért, bevezette a vendégek közé, azoknak erősen
megtetszett a derék halászlegény, egyszeribe kikiáltották királynak, s
csaptak olyan vendégséget, hogy hetedhét országra híre ment.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
–*r–*n
–*r

KONDÁS JANKÓ

KONDÁS JANKÓ
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is
túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. De olyan szegény
volt ez az ember, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Azt
mondja egyszer a szegény ember a legidősebb fiának:
– Eredj, fiam, az erdőbe, s vágj fát, majd talán megáld valaki.
Elmegy a legény az erdőbe, vágja a fát, hogy csak úgy csurgott róla a
verejték. Amint ott kínlódik, izzad, odamegy egy ősz öregember, s mondja
neki:
– Hát te mit kínlódsz, fiam?
– Én bizony fát vágok, öregapám, talán megáld valaki.
Mondja az öregember:
– Hagyd azt a favágást, fiam, eredj haza, van az apádnak egy
szántóföldje, azon a szántóföldön egy diófa, a diófa alatt egy lyuk,
nézzetek bele, majd találtok ott valamit.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott az ősz
öregembertől, mennek mindjárt a szántóföldre, s hát csakugyan a diófa
alatt van egy nagy lyuk. Bekukucskálnak, s látják, hogy odalent egy nagy
kamara van, s az a kamara tele van liszttel, szalonnával s mindenféle jó
elemózsiával. Ott mindjárt fölszednek, amit felszedhetnek, viszik haza, s
nagy vendégséget csapnak. Mondja másnap a szegény ember a középső fiának:
– Eredj, fiam, te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.
Kimegy a középső legény is, vágja, rója a fát, s hát jön az ősz
öregember, megszólítja a fiút:
– Ugyan mit kínlódol, fiam? Eredj csak haza, van az apádnak egy
szántóföldje, a szántóföldjén egy akácfa, az akácfa alatt egy nagy pince,
tele van az boroshordókkal.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott. Mennek a
szántóföldre, s hát csakugyan igaza volt az ősz öregembernek. Volt abban
a pincében száz boroshordó is. Mindjárt csapra ütöttek egy hordót, jól
ellátták magukat, aztán szekeret fogadtak, s a sok hordót hazavitték.
Harmadnap azt mondja a szegény ember a legkisebb fiának:
– No, Jankó fiam, eredj ki te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.
Kimegy Jankó, vágja a fát, izzad erősen. De egyszer, mit gondol, mit nem,
eldobja a fejszét: ő bizony többet nem kínlódik, úgyis van otthon enni- s
innivaló elég. Tüzet gyújtott, szalonnát vett elő a tarisznyájából,
nyársra húzta, s úgy sütögette a szalonnát.
Amint a tűz mellett ül, odajön az öregember, s kérdi Jankót:
– Hát te, fiam, mit csinálsz itt?
– Én bizony, öregapám, szalonnát sütök. Az apám ugyan azért küldött, hogy
fát vágjak, de én egyet se kínlódom többet.
– Jól teszed, édes fiam, ne is kínlódjál. Nesze, adok neked egy pálcát,
ennek még hasznát veheted.
– Hát ezzel ugyan bizony mit csináljak? – kérdezte Jankó.
– Hej, fiam, csak jól vigyázz erre a pálcára, mert ez olyan pálca, hogy
egy suhintásra agyonüthetsz vele akár egy regement katonát. Hazamegy
Jankó, otthon a fejszét nagy mérgesen ellódítja, s mondja az apjának,
hogy ő többet nem kínlódik, ne küldje az erdőbe.
Megharagudott a szegény ember:
– Mit beszélsz, te macskabéka, te? Az én házamnál én parancsolok! Ha nem
akarsz dolgozni, ki a házamból, fel is út, le is út.
– Jól van – mondta Jankó -, ne haragudjék édesapám, elmegyek, ha úgy
kívánja.
Azzal elindult világgá, nem vitt magával semmit a világon, csak a pálcát.
Megy, mendegél hetedhét ország ellen, s addig meg sem állott, míg a
király városába nem ért. Bemegy a király udvarába, ottan volt egy nagy
szemétdomb, arra fölment, elkezdett benne kotorászni a pálcával. Meglátja
a király, lemegy hozzá, s kérdi:
– Hát te ki vagy, fiam?
– Én az, aki – mondta Jankó nagy hetykén.
– Hol lakol?
– Ingben s nadrágban – felelt Jankó.
– Hogy hívnak?
– Jankónak.
– Hát mit keresel a szeméten?
– Szolgálatot, felséges királyom.
– No bizony, ha szolgálatot, állj be hozzám, megfogadlak kondásnak.
Még jól meg sem nyugodhatott Jankó, kezére adtak száz darab disznót. Azt
mondta neki a király:
– No, Jankó, itt van száz darab disznó, hanem azt megmondom neked, nehogy
az ólomerdőbe hajtsd, mert szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Hiszen Jankónak sem kellett egyebet hallani, egyenesen az ólomerdőbe
hajtotta a disznókat, hadd lám, mi van ott. Bemegy az ólomerdőbe, a
disznókat ott elcsapja, hadd járjanak, amerre tetszik. Ő meg leült egy fa
alá, tüzet rakott, volt egy darabka szalonnája, s elkezdte sütni.
Hát egyszer jön nagy dérrel-dúrral a hétfejű sárkány, nagyot kiált:
– Hé, emberizink, hogy mered pusztítani az én erdőmet?
Azt mondja Jankó:
– Ne veszekedjék kend, hanem üljön ide a tűz mellé, süssön szalonnát kend
is.
– De ilyen-olyan teremtette, majd sütök én neked szalonnát! – s
nekiszaladt Jankónak, kitátotta mind a hét száját, hogy szerteszaggassa.
– Úgy ám – mondta Jankó -, hiszen mindjárt becsületre tanítlak én!
olyat húzott a pálcájával a sárkányra, hogy egyszeribe leszakadt mind a
hét feje.
Nézi, vizsgálja a sárkány fejét, s a hetedikben egy nagy kulcsot talált.
– Hiszen ha itt kulcs van – mondja Jankó magában -, akkor itt valahol ház
is van.
Elindul az erdőbe, néz erre, néz arra, még egy jó hajításnyira sem ment,
hát előtte áll egy rengeteg nagy ólomvár. Próbálja a kulcsot, szépen
belétalál a vár kapujába, kinyitja, bemegy, végigsétál a szobákon. Az
egyikben talál egy ólombokrétát, s azt mindjárt a kalapjára tűzi, aztán
kimegy az udvarra, ott talál egy kutat, belenéz, s hát abban egy
ólomparipa lóg fejjel lefelé. Megszólal a paripa:
– Isten hozott, Kondás Jankó, édes gazdám, üss rám a pálcáddal, s bizony
nem bánod meg.
Jankó szépen meglegyinti a ló farát, s abban a pillanatban kiugrik a
kútból.
– Köszönöm, Kondás Jankó, hogy megszabadítottál. Nesze, itt van a
kantárom, tedd el, s ha valamikor szükséged lesz rám, csak rázintsd meg.
De addig el ne menj innét, csináltass az udvari szabóval egy ólomruhát,
akkorát, hogy egy dióba beférjen, s azt tedd a fülembe.
Csináltatott Jankó mindjárt ólomruhát, beletette egy dióba, a diót
beledugta a ló fülébe, s azzal a lovat szépen bekötötte az istállóba.
Aztán továbbmegy, jár-kel az udvaron, betéved a disznóólba, hát ott van
száz darab disznó, a király régi kondásával. A hétfejű sárkány zárta ide.
Kieresztette a kondást s a disznókat, aztán felment a palotába, ott egy
kád ólompénzt méretett a kondásnak, s azt mondta neki:
– Eredj, öcsém, isten hírével, amerre a szemed lát.
Elmegy a kondás nagy örömmel, Jankó meg a száz darab disznót kitereli a
várból az erdőbe, a másik százhoz csapja, s úgy hajtotta haza a kétszáz
disznót.
A király már kint állt az ajtóban, úgy várta Jankót, s olvasta egyenként
a disznókat, hadd lám, hogy vagy egy nem veszett-e el.
Dehogy veszett, kétszáz volt a száz helyett.
Örült is a király, de nagyon, s mondta nagy örömében Jankónak:
– No, fiam, megengedem, hogy az inasokkal vacsorálj.
– Nem eszem én senki fiával – mondta Jankó -, adják külön az én
vacsorámat.
Jól van, kiadják neki a vacsorát külön. Hanem a legidősebb
királykisasszony észrevette az ólombokrétát, odasompolygott Jankóhoz, s
kérte szépen:
– Jankó, add nekem ezt a bokrétát.
– Nem adom én – mondta Jankó -, szerezzen magának a kisasszony.
De addig kért, addig könyörgött s olyan szépen, hogy Jankó mégis odaadta
a bokrétát.
Másnap, mikor Jankó kieresztette a disznókat, a király erősen meghagyta
neki, nehogy az ezüsterdőbe menjen.
De beszélhetett a király, Jankó egyenest az ezüsterdőbe hajtotta a
disznókat, ott elcsapta, hadd menjenek, amerre tetszik, leült egy ezüstfa
alá, szalonnát vett elé, nagy tüzet rakott, s úgy sütögette. Hát egyszer
jön a tizennégy fejű sárkány, s rákiált nagy mérgesen:
– Hogy mersz az erdőmben járni? Most vége az életednek!
Jankó ennek is eleget mondotta szép szóval, hogy üljön le a tűz mellé,
jobb, ha ő is szalonnát süt, de a sárkány még mérgesebb lett, Jankónak
rontott:
– No, ilyen-olyan adta, majd eszem én veled szalonnát!
De többet aztán egy kukkot sem szólott, mert Jankó úgy odalegyintett a
pálcájával, hogy a sárkánynak mind a tizennégy feje leesett. Akkor aztán
rendre nézte mind a tizennégy fejet, hátha itt is talál valamit. Az ám,
talált is egy ezüstkulcsot.
– No, ez bizonyosan az ezüstvár kulcsa lesz – mondja Jankó magában, s
elindult, hogy megkeresse az ezüstvárat.
Megy, mendegél erre-arra, s egyszerre csak rátalál az ezüstvárra,
próbálja a kulcsot, hát jól talál a kapuba. Bemegy a várba, végigjárja a
szobákat, egy asztalon talál egy ezüstbokrétát, a kalapjába dugja, aztán
kiment az udvarra, ennek is a közepén volt egy kút, belenéz, s hát egy
ezüstparipa lóg fejjel lefelé.
Megszólal az ezüstparipa is:
– Isten hozott, Kondás Jankó, kedves gazdám. Üss rám a pálcáddal, bizony
nem bánod meg.
Jankó ráütött az ezüstló farára, a ló egyszeribe kiugrott, s neki adta a
kantárát.
Azt mondta az ezüstparipa:
– Vigyázz jól erre a kantárra, s ha szükséged lesz rám, csak rázintsd
meg. Van itt egy udvari szabó, avval csináltass magadnak egy ezüstruhát,
de olyant, hogy egy dióba beleférjen, s azt a diót dugd a fülembe.
Úgy tett Jankó, ahogy a paripa tanácsolta, aztán benézett a disznóólba, s
hát ott is volt száz disznó a kondással, ez is a királyé volt.
Kieresztette ezt a száz disznót is, a kondásnak méretett egy kád
ezüstpénzt, s elküldte hadd menjen, amerre a szeme lát. Ő pedig a száz
disznót kiterelte az erdőbe, s estére háromszáz disznót hajtott haza.
A király most is ott állt a kapuban, várta Jankót, számlálta egyenként a
disznókat, s majd megölte a csodálkozás, mikor kétszáz helyett
háromszázat számlált.
– No, Jankó – mondotta a király -, még ilyen kondásom nem volt világon
való életemben, megengedem, hogy a vezéreimmel vacsorázzál.
– Nem vacsorázom én senki fiával – mondotta Jankó. – Adják ki az én
vacsorámat külön.
Hát jól van, kiadják a vacsoráját külön, de mikor éppen vacsorázott,
hozzá sompolygott a középső királykisasszony, s kérte:
– Jankó, add nekem az ezüstbokrétádat.
– Nem adom én – mondotta Jankó -, szerezzen a kisasszony, ha ezüstbokréta
kell.
De addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy mégiscsak odaadta.
Másnap reggel megint kihajtja Jankó a disznócsordát, s a király most azt
mondta neki, hogy mindenüvé mehet, csak az aranyerdőbe ne menjen, mert
otthagyja a fogát.
Hiszen majd meglátom – gondolta magában Jankó, s egyenesen az
aranyerdőbe hajtotta a disznókat.
No, ott éppen úgy járt, mint az ólomerdőben s az ezüsterdőben. Csakhogy
az aranyerdőben huszonnégy fejű sárkány lakott, annak vágta le mind a
huszonnégy fejét. Az aranyvárban aranybokrétát talált, a vár kútjában
aranyszőrű paripát, s az aranykantárt adott neki. Ott is talált száz
disznót, azt is kiterelte a várból, s estére négyszáz disznót hajtott
haza.
Hej, uram, teremtőm, megörült a király. Mondta Jankónak:
– No, Jankó fiam, megengedem, hogy este velünk vacsorázz.
– Nem vacsorázom én senkivel, felséges királyom, adják az én vacsorámat
külön.
Kiadják a vacsoráját külön, de a kicsi királykisasszony meglátta
kalapjában az aranybokrétát, Jankóhoz ment, elkezdte cirókálni,
morókálni, s Jankó egy szóval sem mondotta, hogy, nem adja oda. Kivette a
kalapjából a bokrétát, s szépen a kicsi királykisasszony kezébe tette.
Negyednap, amikor Jankó éppen indulóban volt a disznókkal, hallja, hogy a
király kihirdettette az egész országban, hogy férjhez akarja adni a három
leányát. Egy magas fának a tetejére kitűzetett három bokrétát, s
kihirdették, hogy azé a három legényé a három királykisasszony, aki a
lovával felugrat s a bokrétát lekapja.
No, jöttek is mindenféle hercegek, grófok, bárók, válogatott
cigánylegények szerencsét próbálni, de a fának fele magasságára sem
tudott egy sem ugratni.
Hiszen majd felugratok én – gondolta magában Jankó. Megrázta az
ólomkantárt, egyszeribe ott termett az ólomparipa, felöltötte az
ólomruhát, bevágtat a király udvarába, s egy ugrásra lekapja a legidősebb
királykisasszony bokrétáját.
Bezzeg örült a legidősebb királykisasszony, hogy neki már van mátkája. De
nem sokáig tartott az öröme, mert Jankó úgy elvágtatott a bokrétával,
mint a sebes szél. Akkor megrázintotta az ezüstkantárt, s jött az
ezüstparipa, másodszor is bevágtatott a király udvarába, s egy ugrással
lekapta a középső királykisasszony bokrétáját.
Hiszen lett erre nagy öröm, de lett a nagy örömre mindjárt nagy
szomorúság is, mert az ezüstruhás vitéz is egy szempillantás alatt eltűnt
a szemük elől, mintha a föld nyelte volna el.
Hanem egy perc, kettő még bele sem telt, Jankó megint ott termett a
király udvarában, de most aranyszőrű paripán, egy ugrással lekapta a
kicsi királykisasszony bokrétáját, azzal, hopp, elnyargalt.
Bezzeg volt sírás-rívás, sírt a három királykisasszony, mint a záporeső.
Lám, mind a hármuk bokrétáját elvitte egy-egy vitéz, s most már sem
bokréta, sem vőlegény. Azt mondta a király:
– Ne sírjatok, édes leányaim. Van itt az udvarban királyfi s herceg elég,
válasszatok közülük kedvetek szerint valót. Nesztek, adok nektek egy-egy
aranyalmát, dobjátok annak, akinek tetszik, az lesz az uratok.
A két idősebb királykisasszony csak egy kicsit körültekintett, s mindjárt
odadobta egy-egy királyfinak. Hanem a kicsi királykisasszony nem dobta
senkinek.
– Hát mit akarsz? – kérdezte a király nagy mérgesen. – Talán bizony több
legényt hívassak?
– Csak hívasson, édesapám, mert nincs itt, akinek én az aranyalmát dobnám.
Előhívatják mind az udvarbéli legényeket, de egynek sem dobta az
aranyalmát a kicsi királykisasszony. Csak Kondás Jankó nem volt köztük.
– Hívjátok elő Kondás Jankót! – kiáltott a király.
Szaladnak az inasok Kondás Jankóért, mondják, hogy hívatja a király. De
Jankó azt üzente, hogy addig nem megy, míg minden disznó mellé egy embert
nem állít a király, mert ő a disznókat nem hagyja őrizetlen.
Mit volt, mit nem tenni, küldött a király négyszáz embert a négyszáz
disznó mellé. Akkor aztán Kondás Jankó megrázintotta az aranykantárt,
felöltözött aranyruhába, s aranyszőrű paripán bevágtatott a király
udvarába. Ott volt a kalapjában a három királykisasszony három bokrétája
is.
– Itt vagyok, felséges királyom – jelentette magát Kondás Jankó.
De abban a pillanatban már repült is az aranyalma Jankó felé.
– No, Jankó – mondotta a király -, országot-világot bejártam, de még
hozzád hasonlatos legényt nem láttam. Isten neki, neked adom a leányomat,
s vele az egész királyságomat.
Egyszeriben megeresztették minden hordóban a csapot, volt hejehuja,
lakodalom, amilyen még nem volt sem ezen, sem a másvilágon.
.
Itt a vége, fuss el véle
–*r

AZ ARANYMOZSÁR

AZ ARANYMOZSÁR
Volt egyszer a világon egy szegény öregember, annak a szegény
öregembernek egy szép és erősen okos leánya. De olyan szegények voltak,
mint a templom egere, talán még annál is szegényebbek. Mikor volt kenyér
az asztalfiában, mikor nem. S amikor volt, akkor is csak hamuban sült
kenyér volt.
Elmegy egyszer az öregember szántani, s amint kettőt-hármat térül-fordul
a földön, nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat.
Hej, megörül az öregember, félbehagyja a szántást, indul haza, de
meggondolja magát: ha mozsár van itt, törőnek is kell lenni, s turkálni
kezdi az ekevassal a földet, hátha megtalálja a mozsártörőt. De bizony
hiába turkálta, nem találta meg. Hiszen, elgondolta, sokat ér ez törő
nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a leányának nagy örvendezéssel, hogy
mit talált.
– Na, édes leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a
királynak. Tudom, megveszi jó drága pénzen.
Mondja a leány:
– Ne vigye el, édesapám, mert meglátja kigyelmed, hogy a király majd
megkérdi, hol a mozsár törője. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s
tömlöcbe vetteti.
Beszélhetett a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg a királyhoz
nem ért.
Köszön illendőképpen, a király fogadja s kérdi:
– Mi járatban vagy, te szegény öregember?
– Én bizony, felséges királyom, amint a földecskémet szántottam, egy
aranymozsarat találtam, s elhoztam felségednek ajándékba.
– Na, ez igazán szép portéka – mondja a király, s jól megnézte
kívül-belül, hogy igazi színarany-e.
Az volt biz az, igazi színarany.
– Hát a törő hol van? – kérdi a király.
Mondja az öregember:
– Kerestem én azt is eleget, felséges királyom, de nem találtam meg.
– Bezzeg, hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette – pattogott a
király -, mert bizonyosan loptad a mozsarat is!
Hiába mondta a szegény öregember, hogy így meg úgy, hogy a világon való
életében nem lopott, hívatta a király a katonákat, ezek közrefogták a
szegény embert, s vitték a tömlöcbe.
Amint kísérték a katonák az öregembert, elkezdett sírni keservesen:
– Hej, édes leányom, lelkem leányom, miért nem hallgattam a te szavadra!
Nemhiába mondtam mindig, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint
te.
Hallotta ezt a király belső inasa, fut a királyhoz, s jelenti, hogy mit
mondott az öregember.
Egyszeribe parancsolja a király, hogy hozzák fel az öreget.
Viszik az öreget a király színe elé, s kérdi a király:
– Miféle okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál, hogy nincs több
olyan okos leány a világon, mint a te leányod?
– Mondtam, felséges királyom, s meg sem is másolom.
– Na, jól van – mondja a király -, majd meglátjuk. Hozd ide a leányodat,
s ha megteszi azt, amit mondok neki, feleségül veszem.
Hazamegy az öregember a leánya után. Mondja neki, hogy mi történt, hogy
mer-e szerencsét próbálni?
– Csak gyerünk, édesapám – mondja a leány -, majd megsegít az isten.
Fölmennek a királyhoz, s a király azt mondja a leánynak:
– No, te leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány vagy a világon.
Hát ha úgy elmégy előttem, hogy se felöltözve, se levetkőzve, se kocsin,
se gyalog ne légy, feleségül veszlek.
– Jól van – mondja a leány -, megpróbálom, felséges királyom.
Azzal elment haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s magára vett
egy hálót. Ennek a hálónak négy sarkát szépen odakötötte a
kocsisaroglyához. Így indult el a királyhoz.
Jött a király is hatlovas hintón, szemben a leánnyal, s mikor meglátta,
felültette a hintajába, vitte a palotába, ottan felöltöztette szép
aranyos ruhába. Mondta neki:
– Amit kívántam, megtetted, te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a
nagyharang válasszon el minket.
Mindjárt nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták, a legények rúgták.
Táncolt az öreg is, táncolni kellett nekem is.
Így volt, mese volt.