A teve meg a kisegér

A teve meg a kisegér
Volt egyszer egy agyafúrt kisegér. Mindenkinek túljárt az eszén, a
leghatalmasabb, legerősebb állatokén is.
Odaszaladt egyszer a tevéhez, és felkiáltott neki:
– Akármilyen magasan hordod a fejedet, te teve, mégis én látom meg előbb
a felkelő nap fényét!
– Hogyisne! – mérgesedett meg a teve. – Akkora vagy, mint egy szál
szempillám, én meg, mint egy torony. Hogy láthatnád meg te előbb a nap
fényét,
– Fogadsz-e velem? – kérdezte a kisegér.
– Fogadok!
Megkötötték a fogadást. A teve egész éjszaka nem hunyta le a szemét,
egyre a napfelkeltét lest-várta, nézte a keleti ég alját.
A kisegér fenn üldögélt a teve púpján, ő meg nyugat felé figyelt. Tudta a
ravasz, hogy a kelő nap fénye a nyugati hegyeken verődik vissza, mielőtt
még felkelne a nap.
Lassan virradni kezdett, felragyogtak a nyugati hegyek, a teve meg csak
nézte-leste a keleti ég alját.
A kisegér egyszer csak elkiáltotta magát:
-Ott a nap fénye, ni! Én láttam meg elsőnek!
Megfordult a lomha teve, és látta: csakugyan ott ragyog a nap a nyugati
hegyek ormán. Ámult-bámult: hát eztán nyugaton kel fel a nap? Jó időbe
telt, amíg megértette, hogyan járt túl az eszén a kis egér.
Pironkodott erősen, el is bujdosott nagy szégyenében a messzi pusztákra.
Az okos kis egér tiszteletére pedig Napkeleten azóta is Egerek Havának
nevezik az év első hónapját.

Móricz Zsigmond : A török és a tehenek

Móricz Zsigmond : A török és a tehenek
Volt egy török, Mehemed,
sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed
milyenek a tehenek.
Egyszer aztán Mehemed
lát egy csomó tehenet.
Csudálkozik Mehemed,
Ilyenek a tehenek ?
Én vagyok a Mehemed,
Mi vagyunk a tehenek.
Számlálgatja Mehemed,
Hány félék a tehenek.
Meg is számol Mehemed
három féle tehenet :
fehéret, feketét, tarkát,
Meg ne fogd a tehén farkát !
Nem tudta ezt Mehemed,
S felrúgták a tehenek !

A Tulipánná változott királyfi

A Tulipánná változott királyfi
Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az
apjának:
– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem
találom a legszebb lányt a világon.
– Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.
Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy
tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a
sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a
varjút, s az meg így szólt hozzá:
Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a
levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább.
Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az
egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a
tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
– Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd
vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg,
meg éhes is, a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így
szólt hozzá:
– Tépd ki két hajszálamat s ha valaha bajba kerülsz, ereszd szélnek,
nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól
meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép
lánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy
el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
– No, ezt én megpróbálom – gondolta a királyfi. El is ment a
királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy
bújjon el háromszor, ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja
meg, hát a felesége lesz.
No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül,
fölvitték egy magas hegy tetejére, De a királylány egyenesen oda ment,
meg is találta, ki is nevette a királyfit.
Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas ha, annak a
hasában bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a
halat meg a királyfit, és még ki is nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember,
megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember
a kalapja mellé tűzte.
Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette,
hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember,
a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány meg is csókolta a virágot, s
nyomban újra királyfi lett.
– Te az enyém, én a tied – mondta a királylány, s mindjárt meg is
tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a
falujába a világ legszebb lányát.

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA
Egy férfinak meghalt a felesége, és ott maradt elárvult kislányával
együtt. Élt azonban a szomszédságukban egy özvegyasszony, annak is volt
egy kisleánya, s a két gyermek mindig együtt játszott.
Egy napon aztán az özvegyasszony így szólt az ember kislányához: – Mondd
meg édesapádnak, hogy vegyen el engem feleségül, s én jó anyád leszek,
majd meglátod! Minden reggel kalácsot kapsz.
A kisleány addig-addig kérlelte az apját, míg az valóban feleségül vette
a szomszédasszonyt. A mostoha azonban csak az első néhány reggelen
tartotta be ígéretét. Később a kislány már csak nyírfavesszőt kapott
reggelire, amit úgy kell érteni, hogy mindannyiszor megverte jó alaposan
nyírfavesszővel, valahányszor a gyermek nem elégedett meg egy darab
penészes kenyérrel vagy hideg kásával. A saját édesleányának azonban
mindig frissen sült foszlós kalács volt a reggelije.
A szegény kislány sokat sírt, ha azonban panaszkodni mert az édesapjának,
akkor még rosszabbul ment a sora, mert a mostohája olyankor még jobban
elverte, mihelyt az apja elment dolgozni.
Nem telt bele sok idő, a mostoha már végleg el akarta üldözni a kisleányt
a háztól, mert úgy gondolta, hogy túl sokat eszik, és túl sokba kerül.
Ezért aztán egyik reggel leküldte a mostohaleányát a tóra, ahova a
tündérek fürödni jártak. Oda pedig emberfiának tilos volt közelíteni. Az
olyan vakmerőt, aki mégis látni akarta a tündéreket, lehúzták magukkal a
mélybe, ahonnan soha többé vissza nem térhetett.
A szegény kisleány azért csak bátran odament, és a vízitündérek nem
bántották, mert látták, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét. Inkább
részvéttel kérdezték tőle, hogy kicsoda, és miért olyan nagyon szomorú. A
kisleány őszintén elmondott mindent: hogyan kínozza őt a gonosz mostohája.
Ezt hallva, a tündérek szíve megesett rajta, s amikor szegényke éppen
vizet merített a tóból, és el akart menni, szép új ruhába öltöztették, és
útravalóul mindegyikük még áldást is mondott rá:
– Amerre lépsz, fakadjanak virágok a lábad nyomában! – mondta az első.
– Valahányszor megszólalsz, édes illat áradjon a leheletedből! – szólt a
második.
– Mindennap, amikor mosakodol, egy aranyat találj a mosdótáladban!
tette hozzá a harmadik.
A mostoha tágra nyílt szemmel bámult a kisleányra, mikor az hazatért, és
egyáltalán nem örvendezett a jöttén. Mikor azonban még az ajándékokról is
hallott, és hamarosan meg is győződött róla, hogy minden igaz, amit a
kislány mond, belesápadt az irigységbe, és így gondolkozott magában:
– Az én édesleányom ennél sokkal többet érdemelne!
Másnap reggel szépen felöltöztette a tulajdon leányát, és őt is elküldte
a tóra vízért.
A tündérek haragosan jöttek oda hozzá, hogy megkérdezzék, kicsoda, és mit
keres itt.
A leány gőgösen viselkedett, előkelősködött és hazudott. Azt mondta, hogy
ő egy nemes kisasszony, és azt akarja, hogy neki még sokkal szebb
ajándékot adjanak annál, amilyent a koldusleány kapott tőlük.
Szavaira egyszeriben zavaros lett a tó vize, a tündérek pedig sárral
dobálták a leányt úgy, hogy az sártól, víztől csapzottan futott haza. A
tündérek még sorban átkot is mondtak rá:
– Amerre mégy, tövisek nőjenek a lábad nyomán! – szólt az első.
– Mikor megszólalsz, bűzös lehelet áradjon a szádból! – mondta a második.
– Valahányszor mosakodsz, csúf varangyos békát találj a mosdótáladban!
toldotta meg a harmadik.
Hazaérve a leány bömbölve mondta el, hogyan járt, és felsorolta, milyen
átkokat szórtak a fejére a tündérek. Mikor anyja meglátta ilyen
állapotban, és meghallotta mindezt, egész dühét a mostohaleányán töltötte
ki. Ettől kezdve nem volt szegénykének egyetlen jó napja sem, elkergetni
azonban nem akarta az arany miatt, amelyet minden reggel ő maga vett ki a
kisleány mosdótálából, és félretett a saját lányának.
A csodálatos tulajdonságokkal megáldott leány híre egy idő múlva a
királyfihoz is eljutott, aki kijelentette:
– Csakis ez a leány lehet az én feleségem, senki más!
Pompás hintót és gyönyörű ruhákat küldött néki, hogy abban hozzák el a
királyi kastélyba.
A mostoha azonban nyomban gonosz tervet főzött ki: csúf leányával együtt
ő maga is beült a hintóba. Útközben azután kiszúrták a királyfi
menyasszonyának a szemét, és az út melletti ingoványba dobták anélkül,
hogy a kocsis észrevette volna.
Ezután a gonosz mostoha a saját csúfságos leányát öltöztette bele a szép
menyasszonyi ruhába, és így érkeztek meg a kastélyba.
A királyfi eléjük sietett, kiemelte vélt menyasszonyát a hintóból, és így
kiáltott:
– Te vagy az, aki után szívem oly sóvárogva vágyott?
– Igen én – szólt a leány -, senki más.
Amint azonban szólásra nyitotta a száját, olyan bűzös lehelet áradt
belőle, hogy a királyfit ájulás környékezte. S lám, amint az
álmenyasszony végigment a kastély udvarán, a kövek közül nyomban tövises
ágak nőttek úgy, hogy alig lehetett köztük előbbre jutni.
– Hát ez meg mi? – kiáltott fel csodálkozva a királyfi. – Hát ezek az én
menyasszonyom ajándékai?
– Ez mind csak az út fáradalmaitól van – mondta a gonosz mostoha.
Mindez megváltozik majd, ha a menyasszony egy időre egyedül maradt és
pihenhet.
Ezzel az öregasszony bezárkózott a leányával egy szobába, és másnap
reggel, mikor a leánya mosdott, az anyja maga öntötte ki a mosdóvizét,
hogy senki észre ne vehesse a csúf varangyos békát. Eközben a szegény
megvakított leány valahogyan kivergődött az ingoványból, elvonszolta
magát egy út menti fáig, és mivel kimondhatatlanul fáradt és elgyötört
volt, ott nyomban el is nyomta az álom.
Mikor felébredt, nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és hangosan
elkezdett sírni. Akkor három hófehér hattyú repült arra, meghallották a
szívettépő sírást, leszálltak hát a fa ágára, és megszólították a leányt:
– Szegény kislány! Hintsd meg a szemgödreidet azzal a harmattal, amit
ennek a fának a levelein találsz!
Alig ért a harmatvíz az élettelen szemgödrökhöz, a kisleány visszanyerte
szeme világát, és még sokkal jobban látott, mint azelőtt. Most már látta,
hogy világos nappal van, és az emberek a mezőre tartanak dolgozni.
Felkerekedett hát, és továbbment az országúton. Déltájban elért a királyi
kastélyhoz. Amerre végigment, megálltak az emberek, és bámulva nézték,
mert mögötte az út egész hosszában csodaszép virágok nyíltak, és mikor
barátságosan köszöntötte a szembejövőket, édes illat áradt a leheletéből.
Mikor a királyfinak jelentették, hogy egy ilyen és ilyen koldusleány van
odakinn, az boldogan felkiáltott:
– Nem koldusleány az! Amit elmondtatok, arról megismerem, hogy ő az én
kedves menyasszonyom! Gyorsan tárjátok ki a kaput, és vezessétek hozzám!
– Azzal ő maga is elébesietett a leánynak, karjaiba ölelte, és
megcsókolta.
Így hát napvilágra került a mostoha és csúf leányának gonoszsága. A
király mindkettejüket szögekkel kivert hordóba záratta, és egy magas hegy
tetejéről a tengerbe vettette.
Aztán pedig fényes lakodalmat ült a szegény kis árvaleánnyal, akiből szép
és boldog királynő lett.

Az üstökös

Az üstökös
– Édesapám, nézze milyen gyönyörű! – kiáltott fel egy kisfiú,
felmutatva az égre.
Az éjszakai égbolt minden lakója a helyén volt, de új látogató érkezett
közéjük, egy üstökös. Ezüst volt a koronája, és hófehér palástja olvadt
fokozatosan a sötétségbe. A csillagok tisztelettudóan kitértek az
útjából. Még a hold is egy felhőpamacs mögé rejtette az arcát, hogy ne
látszódjon rajta a sárga irigység.
– Furcsa története van annak, fiam. Akarod-e hallani? – a választ meg
sem várva folytatta. – A Nap öröktől fogva ragyogott az égen, de fényét
elnyelte a fekete űr.
– Nem való az, hogy sugaraimat elpazaroljam a nagy semmire – gondolta.
– teremtek majd szeretőt magamnak, akinek az arcáról visszatükröződik
reám önnön szépségem.
No, teremtett is majd egy tucatot, akik körülötte keringtek. Volt köztük
kisebb-nagyobb, mindegyiket másért szerette: A Merkúr volt a legtüzesebb,
ő került hozzá legközelebb. A Vénusz szemérmes felhőfátyla
megfejthetetlen titkokként izgatta. A Föld volt talán a legszebb. Mély
tengerek és hófödte hegycsúcsok bűvölték el változatosságukkal. A Mars
harciasságával és hűségével ejtette rabul, az óriásbolygók pedig
drágaköves gyűrűkkel csábították. Még a Plútót is szerette elérhetetlen
távolsága miatt.
Hanem volt egy, amelyikkel sehogyan sem tudott megbékülni. Kicsi is volt,
szürke is, alig lehetett észrevenni a többi közt. Hiába nézett
gyönyörködve a kincseire, nem tudták szemei elől eltakarni azt a kis
foltot az égen.
Gondolt akkor egyet és eltaszította magától. Elröpítette a hideg űr
legmélyére. Ahogy távolodott tőle a kis bolygó, hűlni kezdett és jég
borította be az egész felszínét. Teltek-múltak az évek és elérkezett ő
oda, ahonnét már nem lehet messzebb kerülni, a világ legvégére. Hanem a
világ végéről már csak visszafelé van út, megfordult, és elkezdett
zuhanni. Elsuhant a Plútó mellett folyamatosan gyorsulva, és a
Szaturnuszhoz közeledve már olyan sebesen száguldott, hogy csak egy
elmosódott vonalnak látta gyűrűit. Ahogy megcirógatták arcát a
fénysugarak, olvadni kezdett a jég, majd tovább hevült és színes lángok
öltöztették új ruhába. Ezt mi távolról fehérnek látjuk, mert a fehér
magába foglal minden színt.
– Ki vagy te, gyönyörűséges látogatóm? – kérdezte tőle a Nap.
– Én vagyok az, a legutolsó. Én vagyok az, kit kilöktél a feneketlen
éjszakába.
– Ó, az nem lehet! Nem is hasonlítasz arra a szürke kavicsra…
– Arany-fényed felolvasztotta könnyeimet, és lángra lobbantott, ahogy
újra megéreztem közelségedet.
– Maradj itt velem! – kérlelte őt a Nap. – Te lehetnél nekem mind
közül a legkedvesebb.
– Nem tudok – felelt szomorúan az üstökös. – Nincs már erő, mi
megállíthatna engem, de ha eljutok a világ túlsó végére, visszafordulok
és láthatsz újra.
– Csak egy kicsit várj még! – kiáltott utána a Nap, de az Üstökös már
messze járt, koronája halványulni kezdett, és színes palástja semmivé
foszlott.
Tudod fiam, azóta egy emberöltőt kell várnia, hogy néhány pillanatra
láthassa kitagadott kedvesét. Az Üstökös pedig minden alkalommal közelebb
repül hozzá, kisebb lesz és gyengébb. Egyszer majd felrobban, és darabjai
belezuhannak a Nap lángoló óceánjaiba.
Akkor együtt lehetnek újra.

RIGÓCSŐR KIRÁLY

RIGÓCSŐR KIRÁLY
Élt egyszer egy király, annak volt egy világszép lánya. Ez a lány olyan
gyönyörű volt, hogy szebbet képzelni sem lehetett volna nála. De úgy
eltelt a szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt, hogy egyetlen
kérőjét sem tartotta méltónak magához. Egyiket a másik után kosarazta ki,
és ráadásul még gúnyt is űzött belőlük.
Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s arra meghívott a környékről
minden házasulandó férfit. Se szeri, se száma nem volt a vendégnek, akit
elriasztott volna a királylány kevélysége, azt odacsalta a szépsége.
Azokat, akik a királykisasszony kezére pályáztak, rang és méltóság
szerint sorba állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a hercegek,
grófok és lovagok, legvégül pedig az egyszerű nemesek. Mikor ezzel
elkészültek, megverték a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota
kapuja, kivonult díszes kísérettel, ajkán fennhéjázó mosollyal a
világszép, királylány, és elvonult a kérők sora előtt. Némelyikre éppen
csak rátekintett, némelyik előtt megállt s végigmérte, némelyiknél még a
száját is elbiggyesztette. Mert hát mindegyiken talált valami
kivetnivalót. Olyan, mint egy boroshordó mondta egy kövérkésre, egy
sovány magasnál meg visszafordult a kísérethez, s azt kérdezte: Ugyan
hová nő ez az égimeszelő? A harmadikat így fitymálta: Dagadt meg apró,
esetlen tuskó, a negyediket így: Ez se jó, ez se jó, mint a halál, oly
fakó! Az ötödiket azzal intézte el: Olyan piros a haja, mint a kakas
taraja! A hatodikkal az volt a baj, hogy nem elég délceg: Görbe mint a
megvetemedett fűzfavessző. Mindegyiknek megadta a magáét, de egyiken sem
élcelődött annyit, mint a sor elején egy szép szál, derék királyon,
akinek egy kicsit horgasra nőtt az álla.
– Ejha! – kiáltotta. – Nézzétek, ennek éppen olyan az álla, mint egy
rigónak a csőre!
Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév. Attól fogva csak úgy
emlegették, hogy: Rigócsőr király.
Az öreg király a palota tornácáról figyelte a lányát. Látta, egyebet sem
tesz, mint gúnyolódik, s a sok egybegyűlt kérőnek mind kiadja az útját.
Ezen aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek, útjukra
bocsátotta a felsült vendégeket, és maga elé szólítottá a lányát.
– Kevélységednek el fogod venni méltó büntetését – mondta. – Vedd
tudomásul: hozzáadlak az első koldushoz, aki a palota kapuján bezörget!
A királylány nem vette komolyra a dolgot, azt hitte, csak fenyegetődzik
az édesapja, bevonult a lakosztályába, élt tovább vidáman, s még másnap,
harmadnap is fel-felkacagott, ha eszébe jutott egyik vagy másik pórul
járt kérőjének elsavanyodott képe. Meg is feledkezett hamarosan az apja
szavairól, s akkor sem gondolt semmi veszedelemre, amikor néhány nap
múlva zene zendült, énekszó hangzott föl az ablakai alatt, s egy koldus
kezdte fújni a nótáját valami kis alamizsnáért.
A király éppen a trónteremben időzött, s amikor meghallotta az udvar
felől a muzsikát, kiküldte nyomban a szolgálattevő kamarást, nézze meg,
mi történik odakint. A kamarás csakhamar visszajött és jelentette:
– Egy énekes koldus nótázik az ablak alatt.
– Vezessétek azonnal elébem! – adta ki a parancsot a király.
A testőrök lementek, és a trón elé állították a koldust. Piszkos volt,
poros volt, ruhája viseltes, haja gondozatlan, arca borostás, félszegen
várakozott a kíváncsi udvari nép gyűrűjében, míg a királylány be nem
vonult, és helyet nem foglalt apja mellett. Akkor a király intett, a
koldus meg rákezdte: énekelt egy verset, pengette hozzá a zeneszerszámát,
s amikor befejezte, egy kis jószívű adományt kért.
– Nagyon tetszett nekem a nótád – mondta a király. – Ezért tisztességes
jutalmat érdemelsz. Itt a lányom: neked adom feleségül.
Most aztán megrettent ám a királylány! Könnyek szöktek a szemébe, esengve
fordult az édesapjához, de az nem tágított.
– Megmondtam neked: nem kellettek a királyi kérők, hát hozzáadlak a
legelső koldushoz, aki a palota kapuján bezörget.
Nem használt sem sírás, sem könyörgés, a király véghezvitte, amit föltett
magában, s ott helyben összeadták a koldust meg a királylányt.
Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:
– Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a palotámban, szedd a
sátorfádat, mehetsz az uraddal!
A koldus kézen fogta a kevély királylányt, kivezette a palotából, és
gyalogszerrel nekivágtak a nagyvilágnak. Mentek, mendegéltek, egy idő
múlva egy szép nagy erdőbe jutottak. A királylány megkérdezte:
Kinek az erdeje ez a kerek erdő?
A koldus meg azt felelte:
Rigócsőr királyé ez a kerek erdő,
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
Mire a királylány szomorúan:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
Átvágtak az erdőn, kibukkantak a mezőre. A lány megint megkérdezte:
Kinek a mezeje ez a szép zöld mező?
A koldus azt felelte:
Rigócsőr királyé ez a szép zöld mező,
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
Mire a királylány még szomorúbban:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
Áthaladtak a mezőn, és nemsokára egy nagy városba értek. A királylány itt
is megkérdezte:
Kinek a városa ez a tágas város?
A koldus pedig így felelt neki:
Rigócsőr királyé ez a tágas város,
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
A lány meg, olyan szomorúan, hogy a könnye is kicsordult:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
De a koldus most már nem állta meg tovább, keményen rászólt:
– Nem tetszik nekem, hogy mindig más férjet kívánsz magadnak. Én talán
nem vagyok elég jó neked?
A királylány megijedt, szólni se mert többet, de mikor egy irinyó-pirinyó
házikóhoz értek, s az előtt megálltak, nem bírta tovább, csak kiszaladt
belőle a kérdés:
Miféle viskó ez? Hisz bele se férek!
Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek?
A koldus pedig azt felelte:
– Ez a mi házunk, itt fogunk lakni. A kevély királylánynak bizony le
kellett hajtania a fejét, hogy az alacsony ajtón beférjen.
– Hát a szolgák hol vannak? – kérdezte.
– Miféle szolgák? – felelte a koldus. – Ha akarsz valamit, magadnak kell
megszerezned, itt ugyan más nem gondoskodik rólad! De elég a
szóbeszédből: rakj tüzet, főzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok!
De hát honnét is értett volna a királylány a tűzrakáshoz meg a főzéshez?
A koldusnak kellett segítenie, hogy végül is menjen valahogy a dolog.
Aztán elköltötték a sovány estebédet, és lefeküdtek.
Másnap már kora hajnalban kiráncigálta a koldus a királylányt az ágyból.
– Mit képzelsz itt is délig heverészhetsz? Gyerünk, dologra, tedd rendbe
a házat, készíts ebédhez, hasogasd fel a fát, s ha azzal megvagy, ott a
kert, tele van gazzal, meg kell kapálni!
Szegény királylány fölkelt nagy álmosan, kisöpörte a házat, meghámozta az
ebédhez a krumplit, ahogy tudta, fölhasogatta a fát, aztán fogta a kapát,
kiment a kiskertbe, beállt a gazba, és vágni kezdte, de olyan keservesen,
hogy minden kapavágásnál kiperdült egy könny a szeméből. Finom kis kezét
törte a kapanyél, fájt a dereka a hajladozástól, gyenge bársonyos talpát
sütötte a forró homok, de mindennél jobban fájt a szíve: szánta-bánta
kevélységét, s egyre azt sóhajtozta:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
Így tengődtek egy ideig, s amijük volt, lassan mind fölélték. Akkor azt
mondta az ember:
– Hallod-e, asszony! Ez így nem mehet tovább: mindig csak enni, semmit
nem keresni! Mától fogva kosarat fogsz fonni.
Azzal kiment a határba, vágott egy nyaláb vesszőt a rekettyésben, és
hazavitte a királylány meg nekiült a kosárfonásnak. Fonta, fonta, amíg
bírta, de hát nem bírta sokáig, a nyers fűzfavesszőktől kisebesedett az
ujja.
– Ehhez, látom, nem értesz – mondta az ember -, talán a szövéshez több
tehetséged van.
De a királylány hiába igyekezett, a szövéssel sem volt nagyobb
szerencséje, alig fogott hozzá, az érdes szál csakhamar fölvérezte az
ujját.
Az ember bosszankodva legyintett:
– Én ugyan megjártam veled! Ki látott ilyen asszonyt, aki még csak nem is
konyít semmiféle rendes munkához! Valami mást kell megpróbálnunk: ezentúl
korsókkal, agyagedényekkel fogunk kereskedni. Én majd beszerzem az árut,
te meg kiülsz vele a piacra. Nem várhatjuk, amíg a sült galamb a szánkba
repül!
A királylány szíve elszorult az aggodalomtól. Hogy ő ott üljön a piacon,
és edényeket áruljon! Ha arra gondolt, hogy valaki meglátja ott az
édesapja udvarából, majd megfagyott a vére, úgy félt tőle, hogy
kinevetik: lám, hogy fenn hordta az orrát, most bezzeg ő sem különb, mint
a többi egyszerű kofaasszony! De hát mit tehetett volna? Ha nem akart
éhen halni, engedelmeskednie kellett. Mikor eljött a vásár napja, kora
hajnalban fölszedelőzködött, kiült a piacra, kirakta maga köré az
edényeit, és elkezdte, előbb csak úgy röstelkedve, félénk rebegéssel,
aztán lassan nekibátorodva:
– Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!
Az emberek szívesen vették a portékáját: szép volt az edény, de még
szebb, aki kínálta, nem alkudtak sokat, megadták, amit kért érte, olyan
is akadt, aki el sem vitte, amit vett otthagyta neki pénzestül.
Alkonyatra az asszony mind túladott az edényeken, s egy teli kendő pénzt
vitt haza az urának. Most aztán megint abból éldegéltek, ameddig tartott.
Mikor elfogyott, az ember megint beszerzett egy halom edényt, a
királylány pedig ismét kiment vele a piacra. Letelepedett mindjárt a
piactér sarkán, közvetlenül az út mellett, kirakta a sok edényt, s árulni
kezdte:
– Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!
Hát ahogy ott üldögél, egyszer csak por kavarodik az úton: arra vágtat
egy részeg huszár, egyenest az edények közé rúgtat, és ízzé-porrá zúzza
valamennyit. A királylány sírva fakadt, azt sem tudta szegény, hová
legyen félelmében.
– Jaj, mi lesz velem – keseregte -, mit szól majd az uram a kárhoz!
Hiába csitították, hiába vigasztalták, felugrott a zsámolyról, otthagyta
a sok cserepet, hazaszaladt, s elmondta az urának, mi történt.
– Ki hallott már ilyet: törékeny edénnyel kiülni az út szélére, hogy
mindenki belegázoljon! – mérgelődött az ember. – Magad is láthatod, nem
való vagy te semmi rendes munkára! Szerencsére délelőtt fönt jártam a
király szakácsánál, érdeklődtem, nincs-e szükségük szolgálóra, megígérte,
hogy felfogadnak konyhalánynak.
Konyhalány lett hát a királylányból. Az volt a dolga, hogy kezére járjon
a szakácsnak. Ha hozni kellett valamit, őt szalasztották, ha piszkos
munka akadt, neki kellett elvégeznie, soha egy perc nyugta nem volt,
dolgozhatott látástól vakulásig, A fizetsége meg az volt, hogy elvihette,
amit az inasok, szobalányok meghagytak a királyi asztal maradékából.
Egy-egy szilkét dugott a két zsebébe, azokban hordta haza, amit
odavetettek neki, meg amit a tányérokon talált.
Egy napon éppen vízért szalasztották a kútra. Telehúzta a két vödröt, s
nekifohászkodott, hogy fölcipelje őket a konyhára. Egyszerre csak vidám
dobszó ütötte meg a fülét. Gondolta, megnézi, mi az, azért az egypercnyi
késedelemért csak nem fogja megszidni a szakács. Odaóvakodott a palota
udvarának kőkerítéséhez, és kifülelt. De kár volt kíváncsiskodnia, mert
csak a szíve lett nehezebb attól, amit hallott. Mert a kikiáltó azt adta
hírül országnak-világnak, hogy aznap estére a király nagy vigalmat rendez
a palotájában, azon fogja kiválasztani a menyasszonyát.
Ha nem lettem volna olyan gőgös, ma este én is ott lehetnék!
sóhajtotta a királylány. Visszament nagy búsan a kúthoz, fölemelte a két
nehéz vödröt, s vitte a konyhába. Ott egész nap sütöttek-főztek, a
királylány alig győzte a rengeteg baromfikopasztást, mosogatást,
törülgetést, takarítást. Mikor bealkonyodott, s nem akadt több sürgős
munka a konyhán, a főszakács rászólt, hogy ne lábatlankodjék az útjukban,
mehet a dolgára.
De a királylány legalább látni akart valamit az ünnepségből, mielőtt
hazatér a nyomorúságos kunyhóba. Föllopakodott hát a lépcsőn, és
meghúzódott az ajtó mellett, onnét leskelődött. Odabent a teremben
kigyulladt a fény, pompásnál pompásabb vendégek vonultak be, csupa
ékesség, csupa ragyogás volt minden, ő meg királylány létére örülhetett
neki, hogy legalább a küszöbön megtűrik. Az inasok ott siettek el
mellette a díszes tálakkal, sorra kínálták a vendégeket. Aztán mikor a
maradékot visszavitték a konyhára, néha neki is odavetettek egy-egy
falatot. Szegény asszony mohón kapott az alamizsna után, és gyorsan
bedugta a szilkéjébe, hogy majd hazaviszi, és megosztja otthon az urával.
Mikor a lakomát befejezték, megharsantak a kürtök, kitárult a királyi
lakosztály aranyveretes ajtaja, s apródok sorfala közt, tetőtől talpig
bársonyban, selyemben, nyakában vastag aranylánccal bevonult a király.
Elnémult a vendégkoszorú, abbamaradt minden beszéd, még suttogás sem
hallatszott. Ebben a nagy csöndben a király lassan végigjártatta
tekintetét a jelenlevőkön, aztán elindult, át a termen, egyenest az
ajtóhoz, ott megállt a konyhalány előtt, könnyedén meghajolt, s így szólt:
– Add a kezedet, veled akarom eljárni az első táncot.
Ebben a pillanatban a zene is megszólalt, de szegény királylánynak
nemhogy táncolni nem volt kedve, de legszívesebben a föld alá süllyedt
volna szégyenletében. Hát még amikor megismerte a hangjáról Rigócsőr
királyt! Halkan felsikoltott, és el akart futni, de a király megfogta a
kezét, és magával vonta a terembe. De alighogy beléptek, csörömpölés
hallatszott, a vendégek félrehúzódtak, a zene elakadt: ott állt szegény
királylány megszégyenülten mindenki szeme láttára, lába előtt a két
szilkével meg a szétszóródott ételmaradékkal.
– Kipotyogott a zsebéből! – kiáltotta valaki a vendégek közül, s
vége-hossza nem lett volna a csúfondáros kacagásnak, ha Rigócsőr király
csöndet nem int. Odalépett a zokogó királylányhoz, és szelíden a keblére
ölelte.
– Ne keseregj, kedves feleségem – mondta neki -, a rossz napok véget
értek. Én voltam a koldus, akivel a nyomorúságos viskóban éltél, én
voltam a huszár is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért
történt, hogy megtörjék a gőgöd, és megbűnhődj kevélységedért.
– Nagyot vétettem – zokogta a királylány -, nem érdemlem meg, hogy a
feleséged legyek.
– Igaz, vétettél – felelte a király -, de amit vétettél, le is
vezekelted: most aztán ne búsulj többet: ezt az ünnepséget azért
rendeztem, hogy megüljük a mi igazi menyegzőnket!
Akkor udvarhölgyek siettek elő, pompás ruhába öltöztették a királylányt,
mire elkészült öltözékével, megérkezett az édesapja is, mind az egész
udvarával, áldását adta az ifjú párra, és elkezdődött a vigalom,
híres-neves lakodalom, dínomdánom.
Bárcsak mi is ott lehettünk volna.

A HÁROM KÍVÁNSÁG

A HÁROM KÍVÁNSÁG
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az
Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember s a felesége. Fiatalok
voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt
sokszor összeperlekedtek.
Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura
hazajön, főz valami vacsorát. Még a víz jóformán fel sem forrott, jön
haza az ember, s mondja az asszonynak nagy örömmel:
– Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz
ezután mindenünk, amit szemünk-szánk kíván.
– Ugyan ne tréfáljon kend – mondta az asszony -, talán bizony kincset
talált?
– Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök ki az erdőből, mit látok
az út közepén? Belerekedt a sárba egy kis aranyos kocsi, a kocsi előtt
négy szép fekete kutya befogva. A kocsiban olyan szép asszony ült,
amilyet világéletemben nem láttam. Biztosan tündér lehetett. Mondja
nekem: Te jó ember, segíts ki a sárból, bizony nem bánod meg. Gondoltam
magamban, hogy bizony jólesnék, ha segítene a szegénységünkön, és
segítettem, hogy a kutyák kihúzzák a sárból. Kérdi az asszony, hogy házas
vagyok-e. Mondom neki, hogy igen. Kérdi, hogy gazdagok vagyunk-e. Mondom
neki, hogy bizony szegények vagyunk, mint a templom egere. Azt mondja:
No, ezen segíthetünk. Mondd meg a feleségednek, hogy kívánjon három
dolgot, teljesülni fog a kívánsága. Azzal elment, mint a szél.
– Ugyan rászedte kendet!
– Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kívánni, édes feleségem!
Erre az asszony hamarjában kimondta:
– Bárcsak volna egy kolbászunk. Ezen a jó parázson hamar megsülne.
Alig mondta ki, már le is szállt a kéményből egy lábas, benne akkora
kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele.
– Látod, hogy igazam volt – mondta a szegény ember -, hanem most már
valami okosabbat kívánjunk. Két tinót, két lovat, egy malacot…
Közben a szegény ember elővette a pipáját, volt még egy kicsi dohánya,
megtömte. Benyúl a tűzbe, hogy parazsat tegyen a pipájára, de olyan
ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábast a kolbásszal feldöntötte.
– Az istenért, a kolbász! Mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna
kendnek! – kiáltott ijedten a felesége, s ki akarta kapni a kolbászt a
tűzből, de bizony az akkor már az ember orrán lógott le egészen a lába
ujjáig.
– Látod, bolond, oda a második kívánság. Vegyük le!
Próbálja az asszony, de bizony a kolbász egészen odanőtt.
– Hát bizony ezt le kell vágni. Egy kicsit az orrából is lecsippentünk,
nem olyan nagy baj az!
– De azt nem engedem!
– Bizony ha nem, élete végéig így fog sétálni a kolbásszal.
– Dehogy fogok, a világ minden kincséért sem! Tudod mit, asszony, van még
hátra egy kívánság, kívánd, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.
– Hát a tinó meg a ló meg a malac akkor hol marad?
– Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Kívánd hamar, hogy a
kolbász menjen vissza a lábosba.
Mit volt mit tenni, a szegény asszonynak csak azt kellett kívánni, hogy a
kolbász essék le az ura orráról. Megmosták, megsütötték, s jóízűen az
utolsó falatig megették. Evés közben szépen megbékültek, s elhatározták,
hogy többet nem pörölnek, hanem inkább dolgoznak szorgalmasan. Jobban is
ment dolguk, idővel tinót is, lovat is, malacot is szereztek, mert
szorgalmasak és takarékosak voltak.

Az öcsike

Az öcsike
Gólya szállt le hozzánk ismét, meghozta az új öcsikét.
Szabadulnék tőle már ma, egész nap csak ez a lárma!
Fülem fogom, nincs étvágyam, nyugalmat nem ád az ágyam.
Öcsi, öcsi, mit csinálsz? Bömbölni tudsz, semmi mást
Adjam nektek? Rendben van! Égnek ál már a hajam.
Tiltakozni mégse illik, voltunk mi is ilyen kicsik…
Egy hete itt a kis fivér, egész helyes, ha gőgicsél.
De kérlek, gólya, könyörgök, nem kell még egy kisördög

A SZÉTTÁNCOLT CIPELLŐK

A SZÉTTÁNCOLT CIPELLŐK
Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király.
Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál, bőrük, mint a friss hó,
arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.
Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás
mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor
lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a
zsebébe, a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.
Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.
A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem
talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki
nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat
közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.
Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül
megfejtenie a titkot, az halál fia.
Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy
tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán
mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis
előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme, azért vetették meg
ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová
mennek, hol táncolnak éjszaka.
Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy
kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két
kortyot, aztán magára hagyta.
A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben,
hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva
elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája.
Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban
látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden
cipellőnek lyukas volt a talpa.
Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán
irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a
próbára, de mindegyiknek ráment az élete.
Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe
miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király
fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen
magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek,
meghányták-vetették a világ sorát, aztán egy keresztútnál az anyóka
megállt, azt mondta:
– Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?
– Magam sem tudom – szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából
hozzátette: – Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai
éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom,
királykodhatnám életem fogytáig!
– Nem is olyan nehéz dolog – mondta az öregasszony. – Nem kell ahhoz
semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a
királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért
jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.
Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.
– Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és
a tizenkét lány után lopakodhatol.
Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A
kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.
Én már úgysem sokat veszthetek! – gondolta, és másnap jelentkezett
kérőnek a királynál.
Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás
ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott,
bevezették a kis előszobába.
Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a
legidősebbik királykisasszony.
– Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!
A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt
bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá,
most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott
belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit
elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.
– Ez is megkímélhette volna az életét! – mondta a legnagyobbik.
Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a
tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a
táncnak.
– Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam,
meglátjátok, valami baj ér minket – szólt a legkisebbik.
– Te kis dunnalúd, mindig riadozol – mondta a legidősebb. – Elfelejted,
hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak
álomitalt sem kellett volna adnom, úgysem ébredne föl a mihaszna.
Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a
szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A
lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az
ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az
ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után
leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti
lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.
A katona végignézte a dolgot, nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a
köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.
A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány
szoknyájára.
– Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! – sikoltott fel ijedten a
királykisasszony.
– Ugyan ne légy már olyan együgyű – szólt rá a legidősebb nénje -,
biztosan valami kampósszögbe akadtál.
Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert
olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott.
Színezüstből volt a fák levele, csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis
fuvalom mozgatta őket.
Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!
– gondolta a katona.
Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.
Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A
legkisebbik királylány megint felkiáltott:
– Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?
– Ugyan ne ijedezzél – nyugtatta meg a legidősebbik nénje -, nyilván a
királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot, örvendeznek a
jövetelünknek, azért harangoznak.
Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal
ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A
katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de
még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.
A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan
tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát
eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig
csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.
Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az
ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt
tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek,
hogy belekáprázott az ember szeme.
Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona
letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik
királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidősebb nénje pedig
megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.
A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a
vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt
várták.
Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek,
a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik
királylány mellé.
Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi:
– Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom
az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.
– Biztosan a nagy meleg miatt van – felelte a királykisasszony. – Engem
is úgy fojtogat a hőség.
Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle,
trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak,
ki-ki a párjával.
Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.
Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja
volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott
termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a
dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.
Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette
a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig
hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán
érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban
most is csak összeszidta.
– Ne adjatok rá – mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!
Hajnali háromig állt a tánc, akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba
kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona
most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A
parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap
éjjel újra eljönnek.
Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába.
Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a
lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.
– Ettől ugyan békén lehetünk – mondták.
Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket
meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.
Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta
nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor
is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem
táncolták a cipőjüket.
S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet
is elhozott magával.
Reggel a király hívatta a katonát.
– Elmúlt a három éjszaka, halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.
– Tüstént, uram királyom – mondta a katona -, csak magamhoz veszem a
bizonyságaimat.
Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat,
aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket
kinézték, úgy lesték, mit művel, a katona azonban ügyes volt, hátat
fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.
Visszament a trónterembe, a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött
lapult és hallgatódzott.
– Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket
kérdezte a király.
– Egy föld alatti kastélyban – felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét
királyfival.
Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a
bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.
A király erre behívatta a lányait.
– Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? – kérdezte.
Azok látták, hogy leleplezték őket, s úgyis hiába tagadnának, bevallottak
hát mindent töredelmesen.
A király a katonához fordult:
– Megtetted, amire vállalkoztál, én is megtartom, amit ígértem. Itt a
tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?
– Nem vagyok már mai legény – sodort egyet a katona a bajuszán -, a
legidősebbik illik hozzám a legjobban.
Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.

Az uraság meg a kovács

Az uraság meg a kovács
Egyszer a gazdag földesúr megállt a kovács műhely előtt, elnézte, hogyan
dolgozik, és megirigyelte. Azt mondta neki:
– Úgy élsz te, mint a kiskirály! Csak koppintasz egyet-kettőt, és már
magától gurul a pénz hozzád. Én is kovács leszek!
Úgy is tett, kovácsműhelyt nyitott, az inasát állította oda tüzet
fújtatni. Nem sokára arra szekerezett egy parasztember, a kovácshoz
tartott. Az úr megállította:
– Én is kovács vagyok! Mi kéne?
– Meg akarom vasaltatni a szekerem négy kerekét.
– No, majd én megvasalom!
– Aztán mi lesz a fizetség?
– hát százötven pénz volna az ára, de nem bánom, neked százért
megcsinálom! -ravaszkodott a földesúr.
Ráállott az ember, a földesúr meg tüzet gerjesztett, az inasa fújtatta.
Fölvett az uraság egy darab vasat, elkezdte ütni-verni, ahogy csak bírta.
Nem ment persze semmire. Azt mondta végül:
– No, a négy kerekedet aligha tudom megvasalni. Legföljebb ha egyet.
– Úgy is jó lesz uram.
Ütötte-verte a vasat az uraság, de csak nem boldogult.
– Úgy nézem, hallod, hogy ebből nem kerékvas lesz, hanem ekevas.
– Nem baj uram legyen ekevas.
Nekiállt a földesúr megint, jobban fújt, mint a fújtató, szakadt róla a
víz. Végül abbahagyta, azt mondta:
– Hát bizony nem lesz ebből ekevas se, csak patkószög.
– Jól van uram! A patkószög is elkél – mondta békésen az ember.
Nem lett bizony patkószög se. A földesúr nagy mérgében belehajította az
izzó vasdarabkát a vizes hordóba. Sistergett a tüzes vas. Azt mondta a
földesúr:
– Hát ebből egy patkószög sem lett csak egy sistergés.
– Az se baj, uram! Aztán mennyi a fizetség?
– Mondtam már! Süket vagy? Száz.
– Mindjárt hozom, uram. Most nincs nálam.
Az uraság közben kitanította az inasát:
– Ha a pénzt számlálja, te csak mondogasd: Többet! Többet!
Térült fordult az ember, jó suhogós korbáccsal tért vissza. Nekiállt a
földesúrnak, leverte rajta a százat. Az inas meg csak kiabálta:
– Többet! Többet! – Ahogy az uraság tanította.
– Nem sajnálom én! – mondta az ember, és megtoldotta a százat.
A földesúr meg nagy mérgében összetörte a kovácsműhelyét, és attól fogva
nem irigyelte többet a kovácsot.