Móricz Zsigmond : A török és a tehenek

Móricz Zsigmond : A török és a tehenek
Volt egy török, Mehemed,
sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed
milyenek a tehenek.
Egyszer aztán Mehemed
lát egy csomó tehenet.
Csudálkozik Mehemed,
Ilyenek a tehenek ?
Én vagyok a Mehemed,
Mi vagyunk a tehenek.
Számlálgatja Mehemed,
Hány félék a tehenek.
Meg is számol Mehemed
három féle tehenet :
fehéret, feketét, tarkát,
Meg ne fogd a tehén farkát !
Nem tudta ezt Mehemed,
S felrúgták a tehenek !

A Tulipánná változott királyfi

A Tulipánná változott királyfi
Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az
apjának:
– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem
találom a legszebb lányt a világon.
– Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.
Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy
tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a
sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a
varjút, s az meg így szólt hozzá:
Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a
levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább.
Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az
egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a
tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
– Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd
vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg,
meg éhes is, a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így
szólt hozzá:
– Tépd ki két hajszálamat s ha valaha bajba kerülsz, ereszd szélnek,
nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól
meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép
lánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy
el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
– No, ezt én megpróbálom – gondolta a királyfi. El is ment a
királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy
bújjon el háromszor, ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja
meg, hát a felesége lesz.
No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül,
fölvitték egy magas hegy tetejére, De a királylány egyenesen oda ment,
meg is találta, ki is nevette a királyfit.
Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas ha, annak a
hasában bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a
halat meg a királyfit, és még ki is nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember,
megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember
a kalapja mellé tűzte.
Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette,
hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember,
a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány meg is csókolta a virágot, s
nyomban újra királyfi lett.
– Te az enyém, én a tied – mondta a királylány, s mindjárt meg is
tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a
falujába a világ legszebb lányát.

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA
Egy férfinak meghalt a felesége, és ott maradt elárvult kislányával
együtt. Élt azonban a szomszédságukban egy özvegyasszony, annak is volt
egy kisleánya, s a két gyermek mindig együtt játszott.
Egy napon aztán az özvegyasszony így szólt az ember kislányához: – Mondd
meg édesapádnak, hogy vegyen el engem feleségül, s én jó anyád leszek,
majd meglátod! Minden reggel kalácsot kapsz.
A kisleány addig-addig kérlelte az apját, míg az valóban feleségül vette
a szomszédasszonyt. A mostoha azonban csak az első néhány reggelen
tartotta be ígéretét. Később a kislány már csak nyírfavesszőt kapott
reggelire, amit úgy kell érteni, hogy mindannyiszor megverte jó alaposan
nyírfavesszővel, valahányszor a gyermek nem elégedett meg egy darab
penészes kenyérrel vagy hideg kásával. A saját édesleányának azonban
mindig frissen sült foszlós kalács volt a reggelije.
A szegény kislány sokat sírt, ha azonban panaszkodni mert az édesapjának,
akkor még rosszabbul ment a sora, mert a mostohája olyankor még jobban
elverte, mihelyt az apja elment dolgozni.
Nem telt bele sok idő, a mostoha már végleg el akarta üldözni a kisleányt
a háztól, mert úgy gondolta, hogy túl sokat eszik, és túl sokba kerül.
Ezért aztán egyik reggel leküldte a mostohaleányát a tóra, ahova a
tündérek fürödni jártak. Oda pedig emberfiának tilos volt közelíteni. Az
olyan vakmerőt, aki mégis látni akarta a tündéreket, lehúzták magukkal a
mélybe, ahonnan soha többé vissza nem térhetett.
A szegény kisleány azért csak bátran odament, és a vízitündérek nem
bántották, mert látták, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét. Inkább
részvéttel kérdezték tőle, hogy kicsoda, és miért olyan nagyon szomorú. A
kisleány őszintén elmondott mindent: hogyan kínozza őt a gonosz mostohája.
Ezt hallva, a tündérek szíve megesett rajta, s amikor szegényke éppen
vizet merített a tóból, és el akart menni, szép új ruhába öltöztették, és
útravalóul mindegyikük még áldást is mondott rá:
– Amerre lépsz, fakadjanak virágok a lábad nyomában! – mondta az első.
– Valahányszor megszólalsz, édes illat áradjon a leheletedből! – szólt a
második.
– Mindennap, amikor mosakodol, egy aranyat találj a mosdótáladban!
tette hozzá a harmadik.
A mostoha tágra nyílt szemmel bámult a kisleányra, mikor az hazatért, és
egyáltalán nem örvendezett a jöttén. Mikor azonban még az ajándékokról is
hallott, és hamarosan meg is győződött róla, hogy minden igaz, amit a
kislány mond, belesápadt az irigységbe, és így gondolkozott magában:
– Az én édesleányom ennél sokkal többet érdemelne!
Másnap reggel szépen felöltöztette a tulajdon leányát, és őt is elküldte
a tóra vízért.
A tündérek haragosan jöttek oda hozzá, hogy megkérdezzék, kicsoda, és mit
keres itt.
A leány gőgösen viselkedett, előkelősködött és hazudott. Azt mondta, hogy
ő egy nemes kisasszony, és azt akarja, hogy neki még sokkal szebb
ajándékot adjanak annál, amilyent a koldusleány kapott tőlük.
Szavaira egyszeriben zavaros lett a tó vize, a tündérek pedig sárral
dobálták a leányt úgy, hogy az sártól, víztől csapzottan futott haza. A
tündérek még sorban átkot is mondtak rá:
– Amerre mégy, tövisek nőjenek a lábad nyomán! – szólt az első.
– Mikor megszólalsz, bűzös lehelet áradjon a szádból! – mondta a második.
– Valahányszor mosakodsz, csúf varangyos békát találj a mosdótáladban!
toldotta meg a harmadik.
Hazaérve a leány bömbölve mondta el, hogyan járt, és felsorolta, milyen
átkokat szórtak a fejére a tündérek. Mikor anyja meglátta ilyen
állapotban, és meghallotta mindezt, egész dühét a mostohaleányán töltötte
ki. Ettől kezdve nem volt szegénykének egyetlen jó napja sem, elkergetni
azonban nem akarta az arany miatt, amelyet minden reggel ő maga vett ki a
kisleány mosdótálából, és félretett a saját lányának.
A csodálatos tulajdonságokkal megáldott leány híre egy idő múlva a
királyfihoz is eljutott, aki kijelentette:
– Csakis ez a leány lehet az én feleségem, senki más!
Pompás hintót és gyönyörű ruhákat küldött néki, hogy abban hozzák el a
királyi kastélyba.
A mostoha azonban nyomban gonosz tervet főzött ki: csúf leányával együtt
ő maga is beült a hintóba. Útközben azután kiszúrták a királyfi
menyasszonyának a szemét, és az út melletti ingoványba dobták anélkül,
hogy a kocsis észrevette volna.
Ezután a gonosz mostoha a saját csúfságos leányát öltöztette bele a szép
menyasszonyi ruhába, és így érkeztek meg a kastélyba.
A királyfi eléjük sietett, kiemelte vélt menyasszonyát a hintóból, és így
kiáltott:
– Te vagy az, aki után szívem oly sóvárogva vágyott?
– Igen én – szólt a leány -, senki más.
Amint azonban szólásra nyitotta a száját, olyan bűzös lehelet áradt
belőle, hogy a királyfit ájulás környékezte. S lám, amint az
álmenyasszony végigment a kastély udvarán, a kövek közül nyomban tövises
ágak nőttek úgy, hogy alig lehetett köztük előbbre jutni.
– Hát ez meg mi? – kiáltott fel csodálkozva a királyfi. – Hát ezek az én
menyasszonyom ajándékai?
– Ez mind csak az út fáradalmaitól van – mondta a gonosz mostoha.
Mindez megváltozik majd, ha a menyasszony egy időre egyedül maradt és
pihenhet.
Ezzel az öregasszony bezárkózott a leányával egy szobába, és másnap
reggel, mikor a leánya mosdott, az anyja maga öntötte ki a mosdóvizét,
hogy senki észre ne vehesse a csúf varangyos békát. Eközben a szegény
megvakított leány valahogyan kivergődött az ingoványból, elvonszolta
magát egy út menti fáig, és mivel kimondhatatlanul fáradt és elgyötört
volt, ott nyomban el is nyomta az álom.
Mikor felébredt, nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és hangosan
elkezdett sírni. Akkor három hófehér hattyú repült arra, meghallották a
szívettépő sírást, leszálltak hát a fa ágára, és megszólították a leányt:
– Szegény kislány! Hintsd meg a szemgödreidet azzal a harmattal, amit
ennek a fának a levelein találsz!
Alig ért a harmatvíz az élettelen szemgödrökhöz, a kisleány visszanyerte
szeme világát, és még sokkal jobban látott, mint azelőtt. Most már látta,
hogy világos nappal van, és az emberek a mezőre tartanak dolgozni.
Felkerekedett hát, és továbbment az országúton. Déltájban elért a királyi
kastélyhoz. Amerre végigment, megálltak az emberek, és bámulva nézték,
mert mögötte az út egész hosszában csodaszép virágok nyíltak, és mikor
barátságosan köszöntötte a szembejövőket, édes illat áradt a leheletéből.
Mikor a királyfinak jelentették, hogy egy ilyen és ilyen koldusleány van
odakinn, az boldogan felkiáltott:
– Nem koldusleány az! Amit elmondtatok, arról megismerem, hogy ő az én
kedves menyasszonyom! Gyorsan tárjátok ki a kaput, és vezessétek hozzám!
– Azzal ő maga is elébesietett a leánynak, karjaiba ölelte, és
megcsókolta.
Így hát napvilágra került a mostoha és csúf leányának gonoszsága. A
király mindkettejüket szögekkel kivert hordóba záratta, és egy magas hegy
tetejéről a tengerbe vettette.
Aztán pedig fényes lakodalmat ült a szegény kis árvaleánnyal, akiből szép
és boldog királynő lett.

Az üstökös

Az üstökös
– Édesapám, nézze milyen gyönyörű! – kiáltott fel egy kisfiú,
felmutatva az égre.
Az éjszakai égbolt minden lakója a helyén volt, de új látogató érkezett
közéjük, egy üstökös. Ezüst volt a koronája, és hófehér palástja olvadt
fokozatosan a sötétségbe. A csillagok tisztelettudóan kitértek az
útjából. Még a hold is egy felhőpamacs mögé rejtette az arcát, hogy ne
látszódjon rajta a sárga irigység.
– Furcsa története van annak, fiam. Akarod-e hallani? – a választ meg
sem várva folytatta. – A Nap öröktől fogva ragyogott az égen, de fényét
elnyelte a fekete űr.
– Nem való az, hogy sugaraimat elpazaroljam a nagy semmire – gondolta.
– teremtek majd szeretőt magamnak, akinek az arcáról visszatükröződik
reám önnön szépségem.
No, teremtett is majd egy tucatot, akik körülötte keringtek. Volt köztük
kisebb-nagyobb, mindegyiket másért szerette: A Merkúr volt a legtüzesebb,
ő került hozzá legközelebb. A Vénusz szemérmes felhőfátyla
megfejthetetlen titkokként izgatta. A Föld volt talán a legszebb. Mély
tengerek és hófödte hegycsúcsok bűvölték el változatosságukkal. A Mars
harciasságával és hűségével ejtette rabul, az óriásbolygók pedig
drágaköves gyűrűkkel csábították. Még a Plútót is szerette elérhetetlen
távolsága miatt.
Hanem volt egy, amelyikkel sehogyan sem tudott megbékülni. Kicsi is volt,
szürke is, alig lehetett észrevenni a többi közt. Hiába nézett
gyönyörködve a kincseire, nem tudták szemei elől eltakarni azt a kis
foltot az égen.
Gondolt akkor egyet és eltaszította magától. Elröpítette a hideg űr
legmélyére. Ahogy távolodott tőle a kis bolygó, hűlni kezdett és jég
borította be az egész felszínét. Teltek-múltak az évek és elérkezett ő
oda, ahonnét már nem lehet messzebb kerülni, a világ legvégére. Hanem a
világ végéről már csak visszafelé van út, megfordult, és elkezdett
zuhanni. Elsuhant a Plútó mellett folyamatosan gyorsulva, és a
Szaturnuszhoz közeledve már olyan sebesen száguldott, hogy csak egy
elmosódott vonalnak látta gyűrűit. Ahogy megcirógatták arcát a
fénysugarak, olvadni kezdett a jég, majd tovább hevült és színes lángok
öltöztették új ruhába. Ezt mi távolról fehérnek látjuk, mert a fehér
magába foglal minden színt.
– Ki vagy te, gyönyörűséges látogatóm? – kérdezte tőle a Nap.
– Én vagyok az, a legutolsó. Én vagyok az, kit kilöktél a feneketlen
éjszakába.
– Ó, az nem lehet! Nem is hasonlítasz arra a szürke kavicsra…
– Arany-fényed felolvasztotta könnyeimet, és lángra lobbantott, ahogy
újra megéreztem közelségedet.
– Maradj itt velem! – kérlelte őt a Nap. – Te lehetnél nekem mind
közül a legkedvesebb.
– Nem tudok – felelt szomorúan az üstökös. – Nincs már erő, mi
megállíthatna engem, de ha eljutok a világ túlsó végére, visszafordulok
és láthatsz újra.
– Csak egy kicsit várj még! – kiáltott utána a Nap, de az Üstökös már
messze járt, koronája halványulni kezdett, és színes palástja semmivé
foszlott.
Tudod fiam, azóta egy emberöltőt kell várnia, hogy néhány pillanatra
láthassa kitagadott kedvesét. Az Üstökös pedig minden alkalommal közelebb
repül hozzá, kisebb lesz és gyengébb. Egyszer majd felrobban, és darabjai
belezuhannak a Nap lángoló óceánjaiba.
Akkor együtt lehetnek újra.

Phoebe Gilman: Semmiből valami

Phoebe Gilman: Semmiből valami
Amikor Jóska megszületett, nagyapja, az öreg szabó, varrt neki egy
csodálatos takarót, hogy mindig jó meleg vacok lehessen az ágyacskája, és
szépeket álmodhasson.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos takaró fölött is elszállt az idő.
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a takarót! Elnyűtt és rongyos, sőt csúnya és rojtos!
Itt az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! – kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a takarót, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótű már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk….. egy csodálatos
kabátkát.
Jóska magára kapta a csodálatos kabátot, és már szaladt is az udvarra
játszani.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos kabát fölött is elszállt az idő.
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a kabátot! Túl kicsi, úgy összement, hogy már be sem
lehet gombolni a hasadon! Itt az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a kabátkát, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótŰ már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk…… egy csodálatos
mellénykét.
Másnap az iskolában Jóska a csodálatos mellénykében feszített.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos mellény fölött is elszállt az idő
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a mellénykét! Tintás és foltos, festékes és bojtos! Itt
az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a mellénykét, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótő már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk……………… egy
csodálatos nyakkendőt.
Jóska nyakában ott lógott a csodálatos nyakkendő minden péntek este,
amikor nagyapóhoz és nagyanyóhoz mentek vacsorára.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos nyakkendő fölött is elszállt az idő
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a nyakkendőt! Szinte lekonyul a csücske, nem lehet a
zsírpacnit kimosni belőle. Itt az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a nyakkendőt, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótű már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk…… egy csodálatos
zsebkendőt.
Jóska azután belecsavarta csodálatos zsebkendőjébe az üveggolyó
gyűjteményét, hogy ezentúl ki ne gurulhassanak a zsebéből.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos zsebkendő fölött is elszállt az idő.
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a zsebkendőt! Annyira használt, hogy teljesen rongyos,
bolyhos, és foltos. Itt az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a zsebkendőt, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótű már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk….. egy csodálatos
gombocskát.
Jóska azután megkérte édesanyját, hogy varrja fel a csodálatos gombot a
legkedvesebb nadrágjára.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos gombocska fölött is elszállt az idő.
Egy nap aztán így kiáltott fel Jóska édesanyja:
– Jóska fiam, hová lett a gombod?
Jóska lenézett a hasa közepére. A gombnak hűlt helyét sem lelte. Kereste
mindenütt, de meg nem találta.
Elszaladt nagyapóék házához, és elkeseredetten felkiáltott:
– Elveszett a gombom! A csodálatos gombom!
Édesanyja a sarkában futott.
– Idehallgass Jóska! A gombnak lőttek, vége, eső után köpönyeg. Semmiből
valamit még nagyapó sem tud csinálni.
Jóska nagyapja szomorúan csóválta a fejét.
– Bizony, bizony, igaza van édesanyádnak. Semmiből valamit még én sem
tudok csinálni.
Másnap reggel Jóska fogta a táskáját, és szokás szerint elment az
iskolába.
– Hmm – csak ennyit szólt, amint a töltőtolla elkezdett sercegni a
papíron. Szaladt a toll hegye fel és le, fel és le.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk…………. egy csodálatos
kis történetet. – mondta.
Itt a vége fuss el vele,
Így született ez a mese.
Semmiből lett valami.
Ügyes gyerek a Józsi.
Angolból fordította és átdolgozta:
Hegedüs Béla

A SZÉTTÁNCOLT CIPELLŐK

A SZÉTTÁNCOLT CIPELLŐK
Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király.
Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál, bőrük, mint a friss hó,
arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.
Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás
mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor
lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a
zsebébe, a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.
Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.
A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem
talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki
nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat
közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.
Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül
megfejtenie a titkot, az halál fia.
Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy
tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán
mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis
előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme, azért vetették meg
ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová
mennek, hol táncolnak éjszaka.
Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy
kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két
kortyot, aztán magára hagyta.
A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben,
hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva
elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája.
Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban
látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden
cipellőnek lyukas volt a talpa.
Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán
irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a
próbára, de mindegyiknek ráment az élete.
Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe
miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király
fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen
magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek,
meghányták-vetették a világ sorát, aztán egy keresztútnál az anyóka
megállt, azt mondta:
– Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?
– Magam sem tudom – szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából
hozzátette: – Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai
éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom,
királykodhatnám életem fogytáig!
– Nem is olyan nehéz dolog – mondta az öregasszony. – Nem kell ahhoz
semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a
királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért
jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.
Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.
– Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és
a tizenkét lány után lopakodhatol.
Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A
kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.
Én már úgysem sokat veszthetek! – gondolta, és másnap jelentkezett
kérőnek a királynál.
Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás
ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott,
bevezették a kis előszobába.
Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a
legidősebbik királykisasszony.
– Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!
A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt
bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá,
most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott
belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit
elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.
– Ez is megkímélhette volna az életét! – mondta a legnagyobbik.
Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a
tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a
táncnak.
– Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam,
meglátjátok, valami baj ér minket – szólt a legkisebbik.
– Te kis dunnalúd, mindig riadozol – mondta a legidősebb. – Elfelejted,
hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak
álomitalt sem kellett volna adnom, úgysem ébredne föl a mihaszna.
Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a
szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A
lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az
ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az
ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után
leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti
lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.
A katona végignézte a dolgot, nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a
köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.
A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány
szoknyájára.
– Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! – sikoltott fel ijedten a
királykisasszony.
– Ugyan ne légy már olyan együgyű – szólt rá a legidősebb nénje -,
biztosan valami kampósszögbe akadtál.
Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert
olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott.
Színezüstből volt a fák levele, csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis
fuvalom mozgatta őket.
Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!
– gondolta a katona.
Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.
Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A
legkisebbik királylány megint felkiáltott:
– Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?
– Ugyan ne ijedezzél – nyugtatta meg a legidősebbik nénje -, nyilván a
királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot, örvendeznek a
jövetelünknek, azért harangoznak.
Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal
ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A
katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de
még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.
A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan
tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát
eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig
csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.
Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az
ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt
tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek,
hogy belekáprázott az ember szeme.
Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona
letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik
királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidősebb nénje pedig
megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.
A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a
vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt
várták.
Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek,
a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik
királylány mellé.
Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi:
– Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom
az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.
– Biztosan a nagy meleg miatt van – felelte a királykisasszony. – Engem
is úgy fojtogat a hőség.
Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle,
trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak,
ki-ki a párjával.
Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.
Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja
volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott
termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a
dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.
Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette
a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig
hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán
érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban
most is csak összeszidta.
– Ne adjatok rá – mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!
Hajnali háromig állt a tánc, akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba
kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona
most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A
parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap
éjjel újra eljönnek.
Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába.
Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a
lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.
– Ettől ugyan békén lehetünk – mondták.
Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket
meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.
Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta
nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor
is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem
táncolták a cipőjüket.
S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet
is elhozott magával.
Reggel a király hívatta a katonát.
– Elmúlt a három éjszaka, halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.
– Tüstént, uram királyom – mondta a katona -, csak magamhoz veszem a
bizonyságaimat.
Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat,
aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket
kinézték, úgy lesték, mit művel, a katona azonban ügyes volt, hátat
fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.
Visszament a trónterembe, a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött
lapult és hallgatódzott.
– Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket
kérdezte a király.
– Egy föld alatti kastélyban – felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét
királyfival.
Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a
bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.
A király erre behívatta a lányait.
– Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? – kérdezte.
Azok látták, hogy leleplezték őket, s úgyis hiába tagadnának, bevallottak
hát mindent töredelmesen.
A király a katonához fordult:
– Megtetted, amire vállalkoztál, én is megtartom, amit ígértem. Itt a
tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?
– Nem vagyok már mai legény – sodort egyet a katona a bajuszán -, a
legidősebbik illik hozzám a legjobban.
Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.

Az uraság meg a kovács

Az uraság meg a kovács
Egyszer a gazdag földesúr megállt a kovács műhely előtt, elnézte, hogyan
dolgozik, és megirigyelte. Azt mondta neki:
– Úgy élsz te, mint a kiskirály! Csak koppintasz egyet-kettőt, és már
magától gurul a pénz hozzád. Én is kovács leszek!
Úgy is tett, kovácsműhelyt nyitott, az inasát állította oda tüzet
fújtatni. Nem sokára arra szekerezett egy parasztember, a kovácshoz
tartott. Az úr megállította:
– Én is kovács vagyok! Mi kéne?
– Meg akarom vasaltatni a szekerem négy kerekét.
– No, majd én megvasalom!
– Aztán mi lesz a fizetség?
– hát százötven pénz volna az ára, de nem bánom, neked százért
megcsinálom! -ravaszkodott a földesúr.
Ráállott az ember, a földesúr meg tüzet gerjesztett, az inasa fújtatta.
Fölvett az uraság egy darab vasat, elkezdte ütni-verni, ahogy csak bírta.
Nem ment persze semmire. Azt mondta végül:
– No, a négy kerekedet aligha tudom megvasalni. Legföljebb ha egyet.
– Úgy is jó lesz uram.
Ütötte-verte a vasat az uraság, de csak nem boldogult.
– Úgy nézem, hallod, hogy ebből nem kerékvas lesz, hanem ekevas.
– Nem baj uram legyen ekevas.
Nekiállt a földesúr megint, jobban fújt, mint a fújtató, szakadt róla a
víz. Végül abbahagyta, azt mondta:
– Hát bizony nem lesz ebből ekevas se, csak patkószög.
– Jól van uram! A patkószög is elkél – mondta békésen az ember.
Nem lett bizony patkószög se. A földesúr nagy mérgében belehajította az
izzó vasdarabkát a vizes hordóba. Sistergett a tüzes vas. Azt mondta a
földesúr:
– Hát ebből egy patkószög sem lett csak egy sistergés.
– Az se baj, uram! Aztán mennyi a fizetség?
– Mondtam már! Süket vagy? Száz.
– Mindjárt hozom, uram. Most nincs nálam.
Az uraság közben kitanította az inasát:
– Ha a pénzt számlálja, te csak mondogasd: Többet! Többet!
Térült fordult az ember, jó suhogós korbáccsal tért vissza. Nekiállt a
földesúrnak, leverte rajta a százat. Az inas meg csak kiabálta:
– Többet! Többet! – Ahogy az uraság tanította.
– Nem sajnálom én! – mondta az ember, és megtoldotta a százat.
A földesúr meg nagy mérgében összetörte a kovácsműhelyét, és attól fogva
nem irigyelte többet a kovácsot.

A rettenetes vaskecske

A rettenetes vaskecske
olasz népmese
A mama azt mondta a gyermekének:
– Lemegyek a patakra mosni, te maradj benn a házban, ne engedj be senkit,
különben bejön a kecske akinek vasból van a szája, a nyelve meg úgy vág,
mint a kard.
De a gyerek nem fogadott szót , kiment az udvarra, az ajtót meg nyitva
hagyta. Amikor be akart menni a házba, ott találta a vaskecskét aki azt
mondta neki:
– Én vagyok a rettenetes vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak.
A gyerek erre sírva fakadt.
Arra járt egy öregasszony és felajánlotta a gyereknek, hogy segít rajta
három véka búza fejében. Bekopogott, de a vaskecske azt mondta neki:
– Én vagyok a rettenetes vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak.
Az öregasszony sebtében elment, lemondott a búzáról is.
A gyerek tovább sírt. Arra járt egy öregember, felajánlotta, hogy segít
neki négy darab sajt fejében. Bekopogott, de a vaskecske neki is azt
mondta:
– Én vagyok a rettenetes vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak.
Az öregember is elment, lemondván a sajtról.
Arra repült egy kismadár és felajánlotta a gyereknek hogy segít rajta
három véka kenyér fejében. Odament az ajtóhoz, bekopogott és azt mondta:
– Ki van benn?
– Én vagyok a vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak.
Erre a kismadár:
– Én meg úgy beléd csípek, hogy attól koldulsz!
Erre a rettenetes vaskecske megrémült és elszaladt. A kismadár pedig
megkapta a kenyeret amit kért. És nekünk mi maradt? Ez a szép kis mese.

A HAT SZOLGA

A HAT SZOLGA
Élt egyszer egy öreg királyné a lányával, akinél szebb teremtés nem akadt
széles e világon. Ez az öreg királyné varázsló volt, s egyében sem járt
az esze, mint azon, hogy minél több embert lépre csaljon és elpusztítson.
A leány szépségének messze földre híre terjedt, versengtek is érte a
kérők, az öregasszony azonban kijelentette: aki az ő lányát feleségül
veszi, annak előbb meg kell oldania egy feladatot, s ha ez nem sikerül
neki, menthetetlenül halál fia.
A királylány szépsége sokakat megigézett, sokan kiálltak a próbára, de
még eddig mindenki rajtavesztett, s akkor aztán nem volt se irgalom, se
kegyelem: vitték szegényt a vesztőhelyre, és könyörtelenül lenyakazták.
Élt akkoriban egy királyfi, aki a híre után úgy megszerette a
királylányt, hogy nem törődött többé semmi veszedelemmel, odaállt az
édesapja elé, és azt mondta:
– Engedjen el, apám, meg akarom kérni a világszép királykisasszony kezét.
– Dehogy engedlek – felelte az apja -, egyetlen fiam vagy, hogyan is
hagynám, hogy a halálodba menj?
A fiú bánatában ágynak esett. Hét álló esztendeig feküdt halálos betegen,
és nem akadt orvos aki segíteni tudott volna rajta, pedig édesapja hét
ország leghíresebb doktorait hívatta el hozzá. Mikor aztán már semmi
reménység nem volt többé, a király szomorú szívvel azt mondta:
– Nem bánom, fiam, menj el, próbálj szerencsét. Én már többet nem tehetek
érted, azt meg nem nézhetem, hogy a szemem láttára senyvedj el.
A fiú abban a pillanatban meggyógyult. Kiugrott az ágyból olyan fürgén,
olyan frissen, mintha soha semmi baja sem lett volna, elbúcsúzott az
édesapjától, és vidáman útnak indult.
Épp egy pusztán lovagolt át, mikor egyszer csak megpillantott valamit a
távolban a földön, olyasmit, mintha egy jókora kazal széna volna. Hanem
ahogy közelebb ment, látta, hogy nem széna az, hanem egy embernek a hasa.
Ott hevert az ember a földön, s akkora volt a hasa, mint egy kisebbfajta
hegy.
A Dagadt, ahogy megpillantotta a közeledő lovast, föltápászkodott, és
odakiáltott neki:
– Ha szolgára van szükséged, fogadj föl engem!
– Mire mennék én egy ilyen pókhasúval? – kérdezte a királyfi.
– Ez semmi – szólt a Dagadt -, ha jól fölfújom magam, ezerszer ilyen
kövér vagyok.
– Ha ez igaz – mondta a királyfi -, akkor hasznodat láthatom, gyere velem.
Így mentek egy ideig, elöl a királyfi, mögötte a kövér ember. Ahogy
mennek, egyszer csak látják, hogy az út mentén hasal valaki a földön, és
fülét a gyepre szorítja.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a királyfi.
– Fülelek – felelte az.
– Mit fülelsz?
– Azt, hogy mi történik a világban. Mert én mindent meghallok, még azt
is, ahogy a fű sarjad.
– Akkor mondd meg nekem, mi hallatszik az öreg királyné udvarából, akinek
az a világszép lánya van.
– A kard suhogása, amelyik egy kérőnek a fejét levágja.
– Hasznodat vehetem, szolgálatomba fogadlak, gyere velem – mondta a
királyfi.
Hármasban mentek tovább, a királyfi, a Dagadt meg a Fülelő. Egy idő múlva
föltűnt előttük két láb meg valamicske a hozzájuk tartozó két lábszárból
is, de hogy ember-e az, és ha ember, hol lehet a folytatása, abból
egyelőre semmit sem láttak.
No, majd megkeressük – gondolta a királyfi, és elindult a lábszár
mentén.
Jócskán mentek, mire a törzséhez értek, aztán a törzs mellett megint
ballagtak egy darabig, míg végre elérkeztek az ember fejéhez.
– Ejha! – csodálkozott a királyfi. – Jó sok eső lehetett nálatok, hogy
így megnőttél!
– Ez semmi – felelte a Hosszú -, ha jól kinyújtózom, ezerszer ekkora
vagyok, magasabb a legmagasabb hegynél! Ha fölfogadsz, szívesen a
szolgálatodba szegődöm.
– Nem bánom, gyere velem, hasznodat vehetem – mondta a királyfi.
Azzal mentek tovább, a Dagadt, a Fülelő meg a Hosszú és elöl a királyfi.
Egy idő múlva látják: ott ül valaki az útfélen bekötött szemmel, talán
koldus vagy sebesült.
– Mi bajod? – kérdezte a királyfi. – Beteg a szemed, hogy nem állja a
fényt?
– Nem beteg az – felelte az ember -, de nem szabad levennem róla a
kötést, mert olyan ereje van a pillantásomnak, hogy amire rávetem, menten
száz darabra pattan széjjel. Nem fogadnál a szolgálatodba?
– Gyere velem, hátha hasznodat vehetem – mondta a királyfi.
Így mentek tovább, a királyfi lóháton, mögötte meg a négy szolgája: a
Dagadt, a Fülelő, a Hosszú meg a Pillantó.
Nyár volt, a nap éppen delelőjén állott, csak úgy perzselt a sugara. Ők
meg mit látnak? Az árokparton ott fekszik a tűző napon egy ember, és úgy
didereg, majd megfagy, reszket minden tagja, mint a nyárfalevél.
– Te fázol, mikor ilyen forrón süt a nap? – kérdezte csodálkozva a
királyfi.
– Jaj, nekem egészen más a természetem – felelte a fázó ember. Minél
melegebb van, annál jobban lehűlök, majd megvesz a hideg, s minél
hidegebb van, annál nagyobb lesz bennem a forróság, jégben a hőségtől,
tűzben a fagytól nem bírom ki!
– Furcsa fickó vagy – mondta a királyfi -, de ha van rá kedved, szívesen
fölfogadlak, gyere velem.
A királyfinak most már öt szolgája volt: a Dagadt, a Fülelő, a Hosszú, a
Pillantó meg a Didergő. Megint mentek egy ideig, hát látják: egy ember
áll az útfélen, nyakát nyújtogatja, nagy figyelemmel néz hol jobbra, hol
balra.
– Hát te mit kémlelsz ilyen buzgón? – kérdezte tőle a királyfi.
– Nekem olyan éles szemem van, hogy nincs az a hegy-völgy, nincs az az
erdő-mező, amit be ne látnék.
– Már csak te kellettél nekem! – mondta a királyfi. – Tarts velem, ha
kedved van hozzá, szívesen felfogadlak.
– Én pedig szívesen elszegődöm – mondta a Kémlelő.
Így aztán a királyfi a hat szolga kíséretében érkezett meg az öreg
királyné városába. Bevonultak a palotába, egyenesen a királyné elé. Ott a
királyfi előállt, nem mondta meg, kicsoda, micsoda, hanem csak így szólt:
– Eljöttem a világszép királylányért, jelentkezem a próbára.
Az öreg boszorkány igen megörült neki, hogy ilyen szép legény akadt
horogra.
– Három feladatot adok fel neked. Ha mind a hármat teljesíted, megkapod a
lányomat.
– Melyik az első?
– Beleejtettem a gyűrűmet a tengerbe, hozd vissza onnét. A királyfi
hazament a szolgáihoz.
– Mindjárt elsőnek fogas feladatot kaptam – mondta nekik -, az öreg
királyné gyűrűjét kell kihalásznom a tengerből.
– Nem olyan nagy dolog ez – mondta a Kémlelő -, majd én megnézem, hol van.
Kémlelt egy darabig, aztán kijelentette:
– A gyűrű egy hegyes sziklán függ a tenger fenekén.
Erre a Hosszú mindannyiukat felkapta, és elvitte a tengerpartra.
– Könnyen kiszedném, ha látnám – mondta -, de így nem tudom, nem látok át
a vízen.
– Ha csak ez a baj! – rikkantott a Dagadt.
Nekifeküdt, és kitátotta a száját, hát a sok hullám mind belehömpölygött
a torkába, mint valami szakadékba. Kiitta a tengert, egy csepp víz sem
maradt benne, olyan száraz lett az alja, akár a sivatag.
Akkor a Hosszú meghajolt egy kicsit, és fölvette a tengerfenékről a
gyűrűt. A királyfi meg sietett vele az öreg királynéhoz.
– Íme, itt a gyűrűd, teljesítettem az első feladatot!
A vén varázslónő elcsodálkozott.
– Igen, ez az én gyűrűm, kiálltad az első próbát. De most jön a második,
az nehezebb lesz. Látod a kastélyom előtt azt a szép zöld mezőt? Ott
legel az én háromszáz hízott ökröm, azokat szőröstül-bőröstül,
csülköstül-szarvastul meg kell enned. Van lent a pincémben háromszáz
hordó borom: azt meg kell innod hozzá. Ha az ökrökből egyetlen szőrszál s
a borból egyetlen csöpp megmarad, halál fia vagy!
– Vendéget is hívhatok a lakomára? – kérdezte a királyfi. – Egyedül nem
ízlik az embernek az étel.
A boszorkány gonoszul fölkacagott.
– Egy vendéget hívhatsz, nem bánom, hogy legyen társaságod, de többet nem!
A királyfi hazament a szolgáihoz, s azt mondta a Dagadtnak:
– Ma a vendégem leszel, legalább egyszer istenigazában jóllaksz!
A Dagadt megállt a mező szélén, eIterpeszkedett, nekilátott, és szép
sorjában fölfalta szőröstül-bőröstül, csülköstül-szarvastul mind a
háromszáz ökröt. Mikor az utolsót is lenyelte, megkérdezte:
– Van-e még valami harapnivaló?
– Az nincs több – mondta a királyfi -, hanem adok neked egy kis itókát a
pecsenyére!
Bevezette a Dagadtat a pincébe, az meg fenékig ürítette ki mind a
háromszáz hordót, még csak pohár sem kellett neki hozzá.
Mikor a lakoma véget ért, a királyfi jelentette a királynénak, hogy a
második feltételnek is eleget tett. Az öreg boszorkány csak ámult-bámult
a dolgon.
– Idáig még senki sem vitte – mondta -, de azért ne bízd el magad, mert
még hátra van a harmadik próba!
Magában pedig ezt gondolta: Nem szabadulsz a markomból, nem úszod meg ép
bőrrel!
– Ma este beviszem a szobádba a lányomat – mondta. – Ülj mellé, öleld át,
s ügyelj arra, nehogy elaludjál! Pontban éjfélkor bemegyek hozzátok, ha
nem találom a karodban, véged.
A királyfi azt gondolta: Ez nem nehéz feladat, majd jól nyitva tartom a
szememet. Hívta a szolgáit, elismételte nekik, amit a vénasszony
mondott, s így szólt:
– Ki tudja, miféle ármány lappang a dologban! Nem árt az óvatosság,
álljatok őrt, és vigyázzatok, nehogy a lány kisurranjon a szobámból.
Mikor leszállt az este, az öreg varázslónő bevitte a lányát a
királyfihoz. Azok egymás mellé ültek, a királyfi átölelte a lányt, a
Hosszú köréjük tekeredett, a Dagadt meg odacövekelte magát az ajtóba,
úgyhogy nem egy ember, de még egy szúnyog se fért volna ki rajta.
A királylány egy árva szót sem szólt, de a hold besütött az ablakon,
ráragyogott az arcára, és az olyan gyönyörű volt, hogy szebben beszélt
minden szónál. A királyfi csak nézte, nézte, szíve repesett a
boldogságtól meg a szerelemtől, ítéletnapig elnézte volna, semmi
fáradtság nem nehezedett a szemére. Így tartott ez tizenegy óráig. Akkor
a boszorkány egy minden eddiginél erősebb varázst vetett. A királyfi meg
a szolgái nyomban elaludtak tőle, a lány pedig eltűnt, mintha a föld
nyelte volna el.
Aludtak háromnegyed tizenkettőig. Akkor a varázs erejét vesztette, és
mindannyian fölébredtek.
– Jaj nekem! – kiáltottá a királyfi. – Végem van!
Jajveszékelni kezdtek a hűséges szolgák is, de a Fülelő egyszer csak
tájuk szólt:
– Csend legyen, fülelni akarok!
Egy percig fülelt, akkor kijelentette:
– A lány egy üreges szikla mélyén ül, háromszáz órányira innét, és a
sorsát siratja. Itt csak te segíthetsz, Hosszú. Ha kihúzod magad, pár
lépéssel ott teremhetsz.
– Jól van – mondta a Hosszú -, de a Pillantónak is velem kell jönnie,
hogy eltakarítsuk az útból a sziklát.
Azzal fölkapta a Pillantót, s előbb odaértek az elátkozott sziklához,
mintsem az ember körülperdül a sarkán. Ott a Hosszú levette a kendőt a
társa szeméről, az meg éppen csak odapillantott, s nyomban ízzé-porrá
oszlott a szikla. Akkor Hosszú karjába vette, és egyetlen rugaszkodással
hazavitte a lányt, aztán megint rugaszkodott egyet, és hazavitte a társát
is. Mire az óra tizenkettőt ütött, mind a helyükön ültek vidáman,
elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.
Megkondult a nagyharang, s jött csúszva-mászva a boszorkány. Kárörvendőn
vigyorgott, mintha azt mondta volna: No, most aztán megfogtalak,
jómadár! Mert hát szentül azt hitte, ott ül a lánya a sziklaüregben,
háromszáz órányira innét. Benyitott, meglátta a lányt a királyfi ölében,
és elrémült.
– Ez még nálam is többet tud – motyogta hüledezve.
Ette a méreg, amiért így felsült, de most már nem tehetett semmit: a
királyfi kiállta a három próbát, oda kellett neki adni a lányt. Úgy tett
tehát, mintha mindennel elégedett volna, hanem amikor elbúcsúzott tőlük,
elmenőben odasúgta a lányának:
– Sajnállak, amiért ilyen senkiházinak kell majd szót fogadnod, és nem
választhattál kedvedre való férjet magadnak!
A királylány fejében szeget ütött ez a szó, hogy: senkiházi. Büszke
szívét elfogta a harag, azt mondta magában:
Én bizony nem leszek akármilyen jöttmentnek a felesége!
Másnap reggel halomba hordatott háromszáz öl fát az udvaron, és azt
mondta a királyfinak:
– Az anyám három próbáját kiálltad, de az én próbatételem még hátra van.
Én csak annak leszek a felesége, aki fel mer állni az égő farakás
tetejébe, és eltűri a tüzet értem.
Arra számított ugyanis, hogy a királyfi odavész a máglyán, mert azt
pillanatig sem gondolta volna, hogy valamelyik szolgája képes lesz
tűzhalált vállalni a kedvéért.
A szolgák, amikor meghallották a királykisasszony feltételét, tanakodni
kezdtek, hogyan segíthetnék ki gazdájukat a bajból.
– Mi már mind megtettük a magunkét – mondták -, most rajtad a sor Didergő!
Beültették a fázós cimborát a farakás közepébe, jól elrejtették benne,
aztán odébbálltak, mintha ott sem lettek volna.
Meggyújtották a máglyát, föllobbant a tűz, három nap, három éjjel égett,
és megemésztette mind a háromszáz öl fát. Aztán lelohadtak a lángok, s a
rengeteg fából nem maradt egyéb, mint egy nagy halom forró hamu. Hát
annak a közepén ott kucorgott a Didergő, reszketett, mint a nyárfalevél,
és siránkozva panaszolta:
– Életemben még ilyen rettenetesen nem fáztam! Ha csak egy fél nappal is
tovább tart, csonttá fagyok!
Most aztán már igazán nem volt több kibúvó: a szép királylánynak
feleségül kellett mennie a királyfihoz. Hintóba ültek, s elhajtattak az
esküvőre. A gonosz, vén varázslónő azonban sehogyan sem tudott
megnyugodni.
Méregtől sápadozva nézett az ifjú pár után. Sokáig ott állt az ablakában,
aztán egyszerre futkosni kezdett föl-alá a nagyteremben, tépte a haját,
eszeveszetten rikoltozta:
– Nem bírom el ezt a szégyent! Nem bírom el ezt a szégyent!
Hamar utánuk menesztette a hadseregét: gázoljanak le mindent, ami útjukat
állja és hozzák vissza neki a lányát!
A Fülelő azonban éberen fülelt, és a boszorkány titkos parancsát is
kihallgatta.
– Mitévők legyünk? – fordult a Dagadthoz.
Az egykettőre feltalálta magát: ott kotyogott a hasában a tengervíz amit
elnyelt, nosza, odalöttyintett belőle egyszer-kétszer a hintó mögé. Egész
nagy tavat köpött, s a hadnép mindenestül belefulladt.
A vénasszony, ahogy ezt megtudta, előszólította a páncélos vérteseit,
azokat szalasztotta utánuk. De a Fülelő meghallotta a páncélok csörgését,
és gyorsan leoldotta a kendőt a Pillantóról. Az meg, amikor a lovasok
feltűntek, rájuk villantott a szeme sarkából. Azon nyomban darabokra
törött az egész hadosztály, akár az üveg.
Most már aztán senki nem háborgatta többé a fiatal párt. Megkapták az
áldást a hat szolga pedig búcsút vett tőlük.
– Teljesült a szíved vágya – mondták a királyfinak -, nincs többé
szükséged ránk, megyünk az utunkra, szerencsét próbálni.
El is indultak szépensorban, elől a Dagadt, utána a Fülelő, aztán a
Hosszú, a Pillantó, majd a Didergő, s leghátul a Kémlelő.
Ezzel azonban még nincs vége a mesének! Mert ahogy az ifjú pár hazafelé
hajtatott, mintegy félórányira a kastélytól egy falu szélén egyszer csak
azt mondta a királyfi a feleségének:
– Látod azt a csürhét ott a mezőn?
– Látom.
– A kanászt is látod, aki a disznókat őrzi?
– Azt is.
– Tudd meg hát: nem vagyok én király fia, hanem kanászlegény az a kanász
az apám. Öreg ember, nem hagyhatom magára, be kell állnom melléje
kondásnak.
Azzal betértek a faluvégi fogadóba. A király titkon meghagyta a
fogadóséknak, dugják el éjszaka a felesége királyi ruháit, s aludni
mentek. Másnap reggel a fiatalasszony hiába kereste a szép aranyos
ruháját sehol nem találta, s nem volt mit fölvennie. A fogadósné
odalökött neki egy ócska szoknyát meg egy pár gyapjúharisnyát, de azt is
úgy, mintha nagy ajándékot adna.
– Ha nem nézném az uradat, ennyit sem tennék érted! – mondta.
A fiatalasszony most már igazán nem hihetett mást, mint hogy az ura
valóban kondás. Egy kicsit búsult miatta, de egykettőre összeszedte magát.
Kevély voltam, gőgös voltam, megérdemlem a sorsomat – gondolta.
Kijárt a férjével a mezőre, segített neki disznót őrizni, hűséges, jó
asszony volt. Hanem egy hét múlva már nemigen bírta a dolgot, úgy
kisebesedett a lába.
Nem messze a kanászháztól volt egy kis kukoricaföld, éppen oda indult,
hogy megkapálja. Hanem hirtelen úgy beleállt a lábába a fájás, hogy nem
tudott továbbmenni, leült az útfélre pihenni.
Arra ment néhány ember. Az egyik odaszól neki:
– Mondd csak, tudod-e, ki a te urad voltaképpen?–*r–*n
– Tudom hát – felelte -, már hogyne tudnám. Kanász!
– Akkor miért nincs a konda mellett?
– Kiment egy kicsit a piacra kenderkötelet árulni.
– No, csak gyere velünk, majd mi elvezetünk hozzá.
Kézen fogták az asszonyt, s hiába vonakodott, fölmentek vele a királyi
palotába, egyenesta nagyterembe.
Ahogy benyitottak, ott állt előttük az ura pompás királyi ruhában. De az
asszony nem ismert rá, míg a királyfi a nyakába nem borult, és meg nem
csókolta.
– Sokat szenvedtem érted – mondta -, de te is megszenvedtél értem!
S attól fogva boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Lány a világ végén

Lány a világ végén
Volt egyszer egy király, akinek királysága a világ végével volt határos.
Búslakodott is sokat emiatt, hiszen míg más országok rendes népekkel
tudnak háborúzni, o csak a szakadék mélyén kavargó ködbe hajigálhatott
kavicsokat.
Sokat üldögélt a szédítő peremen és nézte alant a fehér gomolygást.
– Ha valóban ez a hely lenne a legutolsó a földön – gondolta magában
–, akkor mi tartja helyükön ezeket a sziklákat? Mit takar a köd, és miért
van egyáltalán köd, ahol nem lenne szabad már semminek sem lennie?
Gondolkozott hetekig, hónapokig. Már tövig rágta a körmeit, már hideg
borogatással kellett hűsíteni izzó halántékát, de nem találta a
megoldást. Kidoboltatta hát, szerte az országban, hogy annak adja leánya
kezét, és ami még ezzel jár, aki fel tudja deríteni az ismeretlent, aki
bizonyossággal tud szolgálni számára.
Jöttek is messzi földről, mindenféle népek. Páncélos lovagok, nemesi
családok másodszülöttei. Jöttek kereskedők, vándorkomédiások és
szélhámosok is, azonban ahogy lenéztek a mélybe, mindnek elment a kedve
az uralkodástól.
Volt egy legény, legszegényebb a földönfutók közt. Meghallotta o is a
hívást, rágyújtott egyből gyökérpipájára, majd megpödörte bajszát:
– Nincs házam, nincs anyám, nincs szeretőm. Ha kudarcot vallok,
legfeljebb nyomorult életem vész kárba, ha belekapaszkodom egy angyal
lábaiba, akkor még az se! – teleszedte tarisznyáját út menti sóskával,
majd nekiveselkedett és meg sem állt a királyi udvarig. Az orök először
nem akarták beengedni a trónterembe.
– Tenéked lenne annyi bátorságod, mint senki másnak? – kérdezték – Te
kelnél át a sűrű felhőkön? Hordd el magad, vagy miszlikbe aprítalak és a
kutyák elé szórom csontjaid!
– Nem úgy van az, jó uram! – húzta ki magát a legény – Vesd le díszes
ruháid, és támaszd bárdod a terem sarkába. Akkor majd meglátjuk, hogy ki
az emberebb!
Na, erre már nem volt mit felelni. Tárult az ajtó, és beléphetett a
díszes terembe, majd térdre borult.
– Uram, királyom! Életem, halálom…
– A lényeget mondjad, fiam – szakította félbe a király –, mert nincs
időnk a maflákra. Honnan merítetted a bátorságot, hogy színem elé járulj?
– Szedje össze nékem az összes ártatlan leányt az országban, olyan
kötelet fonatok a hajukból, amilyet nem látott még a világ! Egyik végét a
legvénebb diófához kötözöm, a másikon pedig leereszkedem a szakadékba. Ha
visszatértem, uram fülébe súgom, amit odalent láttam.
– Azt mondod? – kérdezte csodálkozva a király.
– Azt, hát! – felelte a legény, és már nyújtotta volna a kezét
parolára, de elszégyellte magát, és csak a bajuszát pödörte meg újfent.
Egybeterelték hát az összes szüzet, és kopaszra nyírták mind. Hét
napon és éjjelen keresztül fonták az asszonyok a kötelet, amit huszonhét
ökör vonszolt a világ peremére. Oda is kötözték az egyik végét a
legvénebb diófához, kilencszeres csomóval, a másikat pedig lebocsátották
a mélybe.
Jól megrángatta a legény a kötelet, oszt elkezdett ereszkedni lefelé.
Ereszkedett, míg erejéből futotta. Talált akkor egy kis párkányt, ahol
megpihenhetett. Vacsorára csak fonnyadt sóska jutott, de megette jó
étvággyal, és már csukódtak is le szemei.
Másnap elért a ködnek határához. Felnézett a magasba, és hangyáknak
tűntek mind a kíváncsiskodók, kik szemükkel kísérték útján. Körbevette őt
a fehérség, hideg és sikamlós lett a levegő, nem látott az orra hegyéig
sem. Mászott csak, rendületlenül mászott egészen, amíg el nem szakadt a
kötél. Hogy-hogynem, az egyik leány, kinek beléfonták a haját nem volt
annyira ártatlan, mint ahogy az anyja tudta. Nem is volt képes megtartani
a legényt, szétfoszlott kezében, ahogy a kötélnek ahhoz a részéhez ért.
– Kitől búcsúzzam most? – gondolkozott zuhanás közben – Nincs házam,
nincs anyám, nincs szeretőm. Búcsúzom akkor a napfénytől, búcsúzom attól
a bűnös leánytól, ki a vesztemet okozta.
Épp itt tartott a búcsúzkodással, amikor egy zöld szalagot látott meg
maga alatt. Folyó volt az, ő pedig hangos csobbanással elmerült benne, és
lesüllyedt egészen a fenekéig. Ott zöld halak vették körül, nekifeszültek
hátukkal, felszínre tolták, majd kilökték őt a partra. Ott megjelent egy
zöld szemű macska, és intett, hogy kövesse. Zöld erdőkön és zöld mezőkön
át vezette egy házikóig. Belépett a zöld kapun és meglátott egy zöld
szemű leányt.
Ha még csak a szeme lett volna zöld!
Ahogy félénken elmosolyodott az a leány, szemeinek fénye beragyogta a
szobát, és a kert virágai elfordították arcukat a naptól. Az ablak köré
gyűltek mind, hogy fürödjenek az ő fényében.
– Ejha! – gondolta magában a legény – Ilyet sem látni minden nap –
majd hangosan hozzátette:
– Hát téged meg honnan szalajtottak?
– Vártalak már – felelte a leány lesütve szemeit – Gyere most, had
mutassam meg, amit látni akarsz.
Kimentek a házból, és elindultak egy keskeny ösvényen. A lány belékarolt,
és mesélni kezdett:
– Ez a hely, ahol most vagyunk, igazából nem létezik. Láthatatlanul
lebeg a semmi és a valami közt, de neked megmutatja magát, mert
elmerészkedtél idáig. Olyan, mint az a vékony sáv, az álom és ébredés
közt, ahol a csodák történnek. Elvezetlek a világ végére, de csak egy
pillantást vehetsz reá, mert ha sokáig nézed, magába szippantja a lelked
– elértek egy patak partjára, amin íves fahíd vezetett át – Innen
magadnak kell menned, de adok egy csókot, hogy visszatalálj.
Megcsókolta a legényt, aki fejébe húzta kalapját, megpödörte bajszát és
szó nélkül útnak eredt. Az ösvény folytatódott még egy darabig, majd
embernyi kőfal állta el az útját. Felkapaszkodott, és átnézett a
túloldalra.
Amit látott az a legsötétebb éjszaka volt. Spirál alakban hullott bele a
világból kiszüremlő fény, és minél többet szívott magába, annál nagyobb
és feketébb lett. Úgy érezte, feje tetejére állt minden, és ő függ a
semmi közepén. Belekapaszkodott egy kósza fénysugárba, ami rögtön húzni
kezdte maga után, hogy együtt oldódjanak fel a semmiben, de akkor valami
elkezdte égetni az arcát. Ahogy odakapott, elvesztette az egyensúlyát, és
visszazuhant a földre.
– Hű, az anyád keservit! – kiáltotta, majd leporolta a ruháját és
visszament a lányhoz.
– Láttad, amit látnod kellett? – kérdezte az.
– Láttam biz, hogy vakultam volna meg! Mekkora ez a föld?
– Éppen akkora, hogy ketten elférünk rajta. Maradj velem, és soha nem
ér el a tél hidege.
– Hírt kell vinnem a királynak. Ha megkapom a koronát, visszajövök
érted, és házamba vezetlek.
– Nem teheted, mert itt az idő sokkal gyorsabban múlik, mint odafent.
Akkor születtem, amikor elkezdtél mászni lefelé. Testem bimbózni kezdett,
mikor elszakadt köteled, és épp eladósorba kerültem, ahogy téged magába
fogadott a folyó. Ha most felkúszol a sziklákon, még a felhőkig sem fogsz
érni, mire én ráncos öregasszony leszek, és nem látod meg a peremet, csak
miután hideg testem porrá omlott – ám smaragdszín könnyei sem indították
meg a legényt.
– Hazug és gyönyörű teremtés vagy! – mondta nevetve – Kettőt sem fogsz
pislogni, mire visszatérek.
– Nem lesz hova visszatérned, mert ez a föld is elenyészik. Te vagy az
első, te vagy az egyetlen, aki láthatta. Az utánad következők abba a
feketeségbe fognak zuhanni, amit magad is láthattál. Mondtam, hogy ez a
hely nem létezik, ha mégis, akkor csak most és csak egyszer.
A legény megvonta a vállát, és elindult. Hamar meglelte a sziklát, és
kötele nem lévén mászni kezdte a csupasz falat. Három napba tellett, mire
elérte a felhők alját. Visszanézett onnan a talpalatnyira zsugorodott
földre, és egy töpörödött alakot látott. Még ki lehetett venni, ahogy
hosszú fehér haját cibálja a szél. Elszorult a torka, ahogy megértette az
igazságot, de kúszott tovább. A hideg ködpára elmosta könnyeit, és a
kibukkanó nap keményre szárította arcvonásait.
Erejének végére járt, mire felért. Éljenző tömeg fogadta, és erős
kezek segítették át a peremen. Megmosdatták, takaros ruhákba öltöztették
és betámogatták a trónterembe.
– Visszatértél, édes fiam! – örvendezett a király – Gyere, súgd
fülembe akkor, amit láttál.
– Amit láttam, azt nem merem súgni, csak kiáltani szerte a világba –
felelt a legény – A felhők alatt a halálnak országa van. Soha ne
merészkedjen senki oda, mert én voltam az egyetlen, aki még
visszatérhetett.
– A hír, mit hoztál, nem boldogít, de megnyugtatja lelkem. Vedd hát
jutalmad – a király intésére egy lefátyolozott leányt kísért be két
udvarhölgy. A legény odalépett hozzá és elvonta arcáról a vékony
szövetet. Zöld szemeket látott, és rögtön felismerte őket.
– Te vagy az! – kiáltotta, és karjaiba zárta a leányt.
Ki mondta ezt? Ő, vagy a téboly? Nem tudni.
Nem tudni…