Pikiló a kíváncsi kiscsibe

Pikiló a kíváncsi kiscsibe
– Mit jelent az, hogy kukurikú? – kérdezi Pikoló, a kíváncsi kiscsibe.
– Azt jelenti hogy reggel van – feleli a kakas.
– Mi az a reggel?
– Öööö… ilyenkor kel föl a nap.
– Miért kel föl a nap?
– Mert véget ért az éjszaka, és a nappal következik!
– Mit csinálsz a virágokban? – kérdezi Pikoló a méhecskét.
– Virágport gyűjtök.
– És aztán?
– Mézet csinálok belőle télire.
– És aztán?
– Kíváncsi kiscsibe azt akarod, hogy megcsípjelek?…. Azt akarod?
Nicsak, egy búza szem!
– Te honnan jössz?
– Eltévedtem. Az udvar másik végén voltam, a mezőn, a verebekkel és
foglyokkal. Jött a gazda és…
– És aztán?
– Nem tudom. A padláson voltam, és a deszkák között leestem
– Te vagy Mici, a macska? – kérdezi kíváncsian a kiscsibe.
– Igen, én vagyok…Na és?
– Azt szeretném tudni, miért nem a fészerben kergeted az egereket?
– Micsoda kérdés! És te, te miért nem vagy a baromfiudvarban, tyúkanyó
mellett? Vagy miért nem az udvaron csipegeted a rizsszemeket?
– Mert látni szeretném mi van a konyhában.
Pikoló betotyog a konyhába.
– Van itt valaki?
– Igen, én. A kiskutya.
– És az, az mi?
– Egy gombolyag fonal.
– És mire szokták használni?
– Játszunk vele… meghúzod itt ahol kilóg a vége – magyarázza a kiskutya.
– És aztán,
– Szaladgálsz vele keresztbe-kasul a szobában. Átbújsz az asztal alatt.
Körbeszaladsz a szék körül. A gombolyag meg csak gurul, csak gurul.
– mit jelent az, hogy gurul?
– Azt jelenti, hogy legombolyodik, beakad, összegabalyodik. Minél jobban
húzod, annál inkább összegubancolódik.
– Akarod, hogy mutassak mást is? – súgja Pikoló fölébe a kiskutya.
– Igen! Szórakoztató lesz?
– Attól függ… Pszt! Nem szabad zajt csapni. A gazda nem ment
messzire… Nézd csak… Egy egérfogó. Itt van egy rugó, ott meg egy kis
darab sajt… Vigyázz! Ne nyúlj hozzá!
Klikk-klakk, az egérfogó máris becsapódott.
– Segítség, segítség!
Pikoló sebesen száguldott végig az udvaron.
– Meneküljünk! – kiabálták a kiskacsák.
– Micsoda lárma! – morognak a pulykák.
– A kiskutya az oka! – nyögi Pikoló. – Azt mondta, hogy mutat nekem egy
egérfogót. Pont akkor sikerült elmenekülnöm amikor becsapódott.
Pikoló szalad, csapkod a szárnyaival, aztán bemenekül a veteményesbe. Ott
éppen egy sütőtök érik a napon.
– Ez egy tojás? – kérdi Pikoló.
– Nem, egy sütőtök – feleli neki a katicabogár.
– Tud járni?
– Nem. Elültetsz egy magot a földbe, aztán az növekszik, növekszik…
Arra jön egy hernyó, s felmászik az egyik levélre.
– Tudsz repülni? – kérdezi Pikoló.
– Nem, de nemsokára tudni fogok.
– Hol vannak a szárnyaid?
– A hátamon.
– Megmutatod?
– Nem hiszed el? Azt akarod, hogy megharagudjak? Majd meglátod, hogy
repülni fogok, amikor pillangó leszek. Te meg akkor is csak egy tollas
kiscsibe leszel!
– Egy, két, hár… Hoppá!
A szöcske ugrándozik a fűben.
– Miért táncolsz? – kérdezi Pikoló, a kíváncsi kiscsibe.
– Ez a foglalkozásom. Az unokatestvérem kötéltáncos volt a király
kertjeiben.
– Nem látod, hogy gúnyolódik rajtad? – szólt közbe a hangya.
– Hahó, ki van ott?
– Hahó, hahó – ismétli meg a visszhang a locsoló kanna alján
– Ki szólt?
– Szólt, szólt.
Pikoló mélyen előrehajol, hogy megnézze, ki szólítja a lyukból.
– Vigyázz! Bele fogsz esni – szól rá ma szitakötő, miközben megrázza a
szárnyait.
És Pikoló máris a kanna fenekén találja magát.
– Segítség, segítség! – kiabál Pikoló
Épp arra jön Bibi, a kecske. A fejével felborítja a locsolókannát. Még
szerencse, hogy nem volt benne víz!
– mi van a homlokodon? – kérdezi Pikoló, ahogy újra lélegzethez jut.
– Szarvak, hogy megbökdöshessem a kíváncsi kiscsibéket -feleli a kecske,
és megmutatja a kis szarvakat.
A kiscsibe az úton lépked, találkozik egy csigával.
– Hová mész? – kérdezi tőle?
– Elutazom.
– És mi van a hátadon?
– Hát a csomagjaim.
– Úgy látom nem nagyon sietsz.
– Egyáltalán nem… Egyébként, isten veled… Vigyázz a kiskacsákkal!
A csigának igaza volt, a kiskacsákkal mindig óvatosnak kell lenni.
Különösen mikor a folyóban fürdenek.
– Pikoló, Pikoló, gyere, nézd meg, mi van a vízben!
– Biztosan egy béka.
– Nem, egy aranyhal.
– Gyere a palló szélére, onnan láthatod.
Kis szellő támad, és puff, Pikoló beleesik a folyóba.
– Gyertek gyorsan! – kiabálnak a kacsák. – A kiscsibe beleesett a vízbe!
Nem messze tőlük pecázik egy kisfiú. Máris odaszalad a hálójával, és
kimenti a kiscsibét. A kalapjában viszi vissza a farmra:
– A maguké ez a kiscsibe?
– Igen. Ő Pikoló, a kíváncsi kiscsibe. Már kezdtem aggódni, hol lehet.
Pikoló megszárítkozik a napon, aztán visszatér a baromfiudvarba. És ott,
találjátok ki, kivel találkozik? Egy ugyanolyan kiscsibével, mint ő maga.
– Hogy hívnak?
– Pikotának.
– Engem meg pikolónak. Ha akarod, barátok lehetünk. Gyere, nézzük meg, mi
van az udvarban.
A kíváncsi kiscsibe máris újabb kalandok felé indul.

Postakacsa

Postakacsa
Donald Kacsa munkába ált,
Állást a postánál talált
postásnak lenni nehéz dolog,
Olyan nehéz, nem is gondolod!
Esőben és hóviharban
Szélben, fagyban szakadatlan
Levelet hord a címzettnek,
Ha tinektek szól,
Hát viszi nektek.
Locspocs, árok nem akadály
A csomag mindig célba talál.
A postakacsa nagyon bátor
Nem riad vissza az akadálytól
– Jóságos ég! – kiált Donald.
– A csomagot itt hogy hordom át?!
Még szerencse, hogy nincs egyedül,
Hisz mögötte egy füles egyed ül.
– Figyelj, csacsim! Most rajtad a sor!
A cím a szakadékon túlra szól!
Csacsi pajti jó munkatárs.
Ahol nincs, még ott is utat ás.
Hát ez meg mi?! Kötél az égből?!
– Hahóó!- kiáltja Donald teljes erejéből.
Ki fán lakik, és postára vár,
Nem lehet más, csak Madár Aladár.
Mászik a postás kötélen fel,
Tűnődik magában: csak nem tévedt el?!
Hisz ez a ház az ágról csüng lefelé,
Mintha a földet az éggel összekeverné!
– E különös jelenség oka abban áll
magyarázza rögtön Madár Aladár
hogy a kíváncsi sasok ha a házamra szállnak,
és engem ezúton tanulmányoznának
én is azonnal megfigyelem őket,
így e ritka pillanatra nem várok esztendőket.
Donald búcsút int a tudós madárnak,
S a hallottakat jól megjegyzi magának.
Nem könnyű a szorgos postás munkája
De jő az este, és meleg otthonába
Várja majd Donald puha dunyhája.
– Fáj minden porcikám – nyöszörgi Donald
S épp hogy eléri meleg otthonát.
– Mi lesz, ha egyszer nem bírom ezt tovább?
Ki kézbesíti majd a temérdek postát?
Másnap reggel újra indul,
Bár a rossz idő még odakint dúl.
– Bárcsak lenne egy járművem,
mely nehéz terhem hozná hűen!
De várj csak, Donald! Mi ez itt?
Egy helikopter, mely cipelné terheid!
– Nem is drága! – örvendezett,
s minden számlát rögtön rendezett.
– Aztán jól etessétek meg a csacsimat,
majd tegyétek a garázsba a kiskocsimat!
Diki, Niki és Tiki kiskacsák
Teljesítették a parancsot, ahogy azt kiadták.
Boldog Donald az új járgánnyal.
Egy pillanat, s már a szél hátán szárnyal.
Csak Benny csacsi fakadt keserves sírásra,
Hogy többé nem az ő hátán utazik társa.
Hetedhét országot beszáguld hősünk,
Viszi a sürgönyt: Guba Huba nősül.
Egy levél ide, egy képeslap oda,
A feladó most éppen egy híres szálloda.
Buzgó postásunk könnyedén cikázik,
Bárhova eljut, s nem baj, ha megázik.
Ilyen hosszú úton, mint ez a mai,
Gyakran látni olyat, mi nem mindennapi.
Pince Vince bányász olyat kért például,
Hogy a postásunk azt hitte, menten elájul:
– Aki a mélyben, a föld gyomrában most ás,
annak öröm, ha végre erre jár a postás.
Hozzon hát nekem két kiló marhahúst,
és egyetlen nejemnek egy ajándék ajakrúzst!
– Kívánsága parancs – mondta Donald Kacsa.
Bár furcsa a kérés, de az a feladata.
A legnagyszerűbb dolog az élet folyamán,
Jól tudjuk mind, sosem mennek simán.
– Mi ez a nagy csomag? – kérdi hősünk félve.
Ezt nem bírja a helikopter! Rakjuk inkább félre!
– Sürgős csomag – mondja Tiki. – A címzett ere nagyon vár.
– Ha jól látom, a célállomás éppen Madár Aladár.
Nagyon sok a munka,
De Donald Kacsa bírja.
Végül aztán mégis
a gyerekeket hívja:
– Nos gyerekek, rátok vár
a nehéz csomagszállítás.
Fogjátok be Benny csacsit,
és azon nyomban indulás!
– Máris megyünk, Donald bácsi!
válaszolnak lelkesen.
Nem bánatos többé már
a szorgos csacsi lelke sem.
A boldog csacsi örömében jó hangosan iázott,
Hisz a munka volt mi jókedvéhez mostanában hiányzott.
Donald Kacsa egész úton a nagy csomagon töprengett
Mitől volt a pakk oly nehéz, hogy belé a föld rengett.
Mihez kell egy ilyen csomag pont Madár Aladárnak,
Jobb helyeken ilyen pakkal elefántra vadásznak.
De jaj az égen, a magasban
egy éhes gyomrú sas kering!
Kiürült a nagy bendője,
megéhezett már megint.
Egy sas étlapján nem szerepel
Se uborka, se friss zeller.
Ami viszont nagyon fontos,
Hogy jó barátja a húsboltos,
S ha húst szimatol görbe orra,
Elsőnek ér a disznótorra.
– Ahá! – mondja szimatolva,
s égnek mered minden tolla.
– Húst szállít a légi posta!
s evéshez már kezét mossa.
Jó lesz, Donald ha vigyázol,
S a pácból mielőbb kimászol!
A sasnak húsra támad kedve,
S a csomagért nyúl epekedve.
Nem lesz könnyű ebéd ez sem,
Pedig hogy megenné a húst nyersen.
– Nesze, nesze, ronda pasas
s kupán verte Donald a sast.
A helikopter olyat ütött,
A sas hangosan felsüvöltött.
– Na megállj, te átok fajzat!
kiált a sas, és nagyot jajgat.
Mivel a sas étrendje nem tartalmaz zellert,
Így most is csak a húsra éhes, és megfogja a propellert.
Donald sem rest védekezni s kiált egy jó nagyot:
– A propellert most aztán már jobb, ha békén hagyod!
De a sas nem hagyja magát oly könnyen legyőzni:
– Csak nem gondolja, Donald, hogy maga fog lefőzni?!
– Segítség! Eresszen! – kiáltja Donald,
És a sas fogságából kiszakítja magát.
Magasba repült a zsákmánnyal a sas,
Úgy vélte, az üresnél jobb a teli has.
Donald, a postás másképp vélekedett,
Feje a dühtől egyre vörösebb lett.
A három kiskacsa végre valahára
Célba ért a pakkal a címzett lakására.
Felkiált Tiki: – Megjött a posta!
S izgalmában egyre a földet taposta.
Madár Aladár szemügyre veszi,
S a csomag tartalmát nevén nevezi:
– Ez az a háló, mit várva vártam,
s a célnak megfelel, mondhatom bátran!
– Mihez kell a háló? – kérdik a kicsik.
– Sas-csapda lesz majd, ha jól kifeszítik!
Elszántan jött Donald helikopterével,
Tekerve a pedált teljes erejével.
– Nem menekülsz, tolvaj! – kiáltott mérgesen
– Add vissza a csomagom, vagy ha kell elveszem.
Visszaadta azon nyomban az óriás sas a csomagot,
S fejbe dobta Donald kacsát, ki levegőért kapkodott.
Bajban vagy most, ugye postás?
Mi lesz veled, szegény pajtás?
A helikopter egyre pörög,
S motorja is már csak zörög.
A sas-csapda a hegyen a helyére kerül,
A háló a kanyonban szépen kifeszül.
– Így kell sast fogni? – kérdik a gyerekek
– És az mi a mélyben, ami füstöt ereget?
A sas-csapda ezúttal helikoptert fogott,
a Madár Aladár egyre csak nyafogott:
– Tönkrement egész életem munkája,
a propeller a hálóm jól összekuszálja!
És Pince Vince a föld alatt mit csinál?
Várja a pakkot, s a kapuban álldogál.
– Pince Vince uram, megjött a csomagja!
A postát ezentúl bátran ránk bízhatja.
Pince Vince boldog a kis csomag láttán,
Hisz épségben ideért Benny csacsi hátán.
A derék bányásznak fülig ér a szája,
S hogy a pakkot felbonthassa izgatottan várja.

A SAJTOT OSZTÓ RÓKA

A SAJTOT OSZTÓ RÓKA
Mikor a vadászok hintón mentek vadászni, a sajtot elvesztették. A róka és
a farkas találta meg. Azt mondja a róka:
– Ketten találtuk meg, úgy illik, hogy igazságosan osztozkodjunk rajta.
Ne kapjon az egyik nagyobbat, mint a másik. Majd én kétfelé osztom!
Azután a közepén kezdte kétfelé rágni.
Mikor a túlsó végére ért, látták, hogy nem egyforma nagy.
– Ez nagyobb! – mondta a róka, s lerágott belőle egy darabot. Akkor meg a
másik fele volt a nagyobb, abból rágott le egy darabot.
Addig rágta, osztotta kétfelé, hogy semmi sem maradt.

Tüsi a sündisznó

Tüsi a sündisznó
Tüsi kedves és bátor sündisznó, hosszúkás orra fekete gombban végződik.
Azért nevezték el Tüsinek, mert hátát, nyakát, a fejét és a szeme alatt
az arcát mindenhol tüskék borítják. Egy odúban él, egy csodálatos fa
alatt, az erdőben.
Az alatt a fa alatt lakik egy üregben a Tapsifüles házaspár is, a két
barna nyuszi.
A félelmetes Zsozsó, a vadászkutya gyakran kergeti meg Tapsifüleséket,
akik lélekszakadva rohannak hazáig. Ilyenkor Tüsi nagyon bátran
viselkedik, összegömbölyödik, kimereszti tüskéit és eltorlaszolja barátai
ajtaját.
A Félelmetes Zsozsó leszegett fejjel közeledik, ki akarja ásni a
nyuszikat. Nem nehéz, elég ha kitartóan kapar… Az első mozdulatra
azonban nyüszítve vonul vissza, az orra csupa tüske!
Amint viszatér a nyugalom, Tapsifülesék előjönnek az üregből, és
köszönetképpen egy szép nagy almát ajándékoznak Tüsinek.
Egyszer Tapsifülesék elmesélték Tüsinek, honnan származnak az almák.
– Az erdőn túl – mondták -, nem messze a várostól, vannak gyümölcsösök,
ahol a földön hagyják a lepottyant almát, annyi van belőlük, amennyit
csak akarsz…
Tüsi elindult, hogy ő maga is szerezzen almát…
Találkozik egy őzikével, aki szelíden megszólítja:
– Hová igyekszel, kicsi tüskés sünike?
– A városba megyek almáért – feleli Tüsi.
– A városban nem terem alma – mondja az őzike -, de az erdőn túl bőven
találsz a gyümölcsösben.
– Tudom – feleli Tüsi-, de mégiscsak a város felé kell menni.
Ezzel halad tovább. Egyszer csak megpillant két mókust, amint kézen fogva
lépegetnek. Hirtelen feltűnik a félelmetes Zsozsó, meglátja az őzet, és
dühödten ugat. Az őzike menekül. Az egyik mókus elereszti az öccse kezét
és felszalad egy fára. Egyedül hagyja szegényt, a félelemtől reszkető
kicsit.
Tüsi észreveszi a megrettent mókust. Finoman a mancsai közé veszi és
kimereszti tüskéit. Éppen ideje volt! A félelmetes Zsozsó elszáguld az őz
után.
Miután a kutya eltávolodik, a mókus fellélegzik!
– Köszönöm, uram… A nevem Diótörő.
– Engem Tüsinek hívnak – mondja a süni. – Látod a tüskéimet?… Miért nem
menekültél, mint a testvéred?
– Fáj a szemem – mondja a mókus. – Nem látok Jól. Éppen a Doktorhoz
igyekeztünk a bátyámmal.
– Ki az a doktor?
– Egy állatorvos, nagyon kedves, és szereti a bátyámat – mondja Diótörő.
– Meggyógyítja az erdő minden állatát, ha beteg.
eközben a másik mókus lemászott a fáról.
– Köszönjük Tüsi Úr! – mondja. – Megmentette az öcsémet. Ha egyszer
véletlenül ápolásra lenne azüksége, magát is szívesen elviszem a
Doktorhot.
– Köszönöm, sohasem lehet tudni.
Aztán a két mókus egyszerre kérdezi:
– Hová igyekszel, kedves kicsi süni?
– A városba megyek almáért – feleli Tüsi.
– A köveken nem nő alma – mondják Diótörőék -, de bőven találhatsz az
erdőn túl, a gyümölcsösben.
– Tudom – mondja Tüsi -,de mégis csak a város felé kell menni.
Ezzel mosolyogva indul tovább…
Elérkezik egy gyümölcsösbe, és rengeteg gyönyörű almát talál, meg egy
sünilányt, aki kedvére falatozik.
– Jó napot, süni, mit keresel itt? – kérdezi.
– Almát – feleli Tüsi.
– Vegyél, amennyit csak akarsz – mondja a sünilány. – Aztán megmutatom a
házamat, itt van nem messze… Engem Böskének hívnak. És téged?
Tüsi elbeszélget Böskével. Hirtelen eltűnik egy lyukban, ami eddig nem
látszott a fűben. Pont az orrára esik a ház pincéjében, és ordítani kezd,
ahogy csak a torkán kifér.
Böske, aki jól ismeri a pincét, Tüsi segítségére siet. Nehezen tudja
kihúzni, mert nagyon vérzik az orra és olyan gyenge, hogy majd elájul.
– Mit csináljunk? – tanakodik a süni lány.
– Van két barátom, akik ismernek egy embert az erdőben. Minden beteg
állat őhozzá megy, mindenkit meg tud gyógyítani – mondja Tüsi. – Kérjük
meg őket, hogy vezessenek oda.
– Elkísérlek – mondja Böske.
Megérkeznek Diótörőék fájához.
– Csupa vér az orrod, mi történt, kis sündisznó? – kérdezik a mókusok.
– Menjünk a Doktorhoz – feleli Tüsi orrhangon, mintha náthás lenne.
Megmutatjátok az utat?
– Hát persze – feleli a kis Diótörő.
Diótörő már remekül lát, teljesen meggyógyult a szeme.
– Elkísérem Tüsit és Böskét a nagyon kedves, nagyon okos emberhez.
A Doktor már messziről észreveszi őket:
– Szervusz Diótörő, újabb beteget hozol nekem?
– Igen – feleli Diótörő. – Ő Tüsi. Nagyon fáj az orra!
– Nézzük csak! – mondja a Doktor, és megvizsgálja Tüsi orrát. – Szegény
Tüsim, ez aztán jól eltörött. El kell altassalak, hogy megoperáljam az
orrodat, különben nem fogsz levegőt kapni.
– Úgy is kicsit nagy az orrom – mondja Tüsi. – Nem számít.
– Vágja le a haját is – kéri Böske. Túl hosszú, belelóg a szemébe.
Így is lett. Tüsi alig érzett fájdalmat, a Doktor pedig a műtét után
megitatta finom tejjel. Böske mellette maradt, és Diótörőék is
meglátogatták. Mikor leveszik a kötést, olyan szép kis orrot és olyan
csinos frizurát pillantanak meg, hogy alig ismernek rá.
– Mindenkinek nagyon köszönöm – mondja Tüsi udvariasan.
– Milyen szép vagy – dicséri a sünilány.
-Mi történt Tapsifülesékkel, amíg távol voltam? – kérdezi Tüsi a barátait.
– ó, hat kisnyuszijuk született! – mesélik nevetve Diótörőék.
– Menjünk, nézzük meg őket! – hívja Tüsi Böskét. – A szomszédban laknak.
A süni és a sünilány együtt indul Tapsifülesékhez.
– Ki az? – szól ki Tapsifüles mama.
– Nem lehet, hogy Tüsi jött? – érdeklődik Tapsifüles papa.
– Igen, én vagyok az, Tüsi. Csak útközben, ahogy almát kerestem
összetörtem az orromat, meg a hajamat is levágták…
– Milyen csinos vagy! – mondják Tapsifüleék… – Gyertek, nézzétek meg
agyerekeinket!
Tüsi Bemutatja barátnőjét, Böskét, aztán leülnek Tapsifüleséknél és
elmesélik a történetet.
Az üregből kifelé Tüsi azt mondja Böskének:
– Nagyon köszönöm, hogy megvigasztaltál, és segítettél, amikor beteg
voltam. Most gyere el hozzám, jól megvacsorázunk együtt.
Ahogy belépnek Tüsi odújába, látják, hogy Tapsifülesék telerakták
csodaszép almákkal.

A Kakas meg a színek

A Kakas meg a színek
Peti rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni.
Elment a Kakas sétálni.
– Mért járkálsz te ilyen színtelenül? – ámuldozott a kutya
Megnézte magát a Kakas a víz tükrében.
– Igaz… Igaz, igaza van a Kutyának.
– Ne szomorkodj! – tanácsolta néki a Kutya. – Eredj el a színekhez, ők
majd segítenek rajtad.
Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:
– Színek, színek, segítsetek!
Jól van… – szólt a Piros, és megfestette a taréját és a szakállkáját.
A Kék meg a farktollát
A Zöld a szárnyát.
A Sárga meg a begyét.
– Így már igazi kakas vagy – mondta a kutya.
Ezt a Kakast most te színezd ki. De ne felejtsd el kiszínezni a Kispipit
sem, szép sárgával!

Grimm testvérek: Holle anyó

Grimm testvérek: Holle anyó
Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és
szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a
csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett
végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút
mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az
ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér
lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és
beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s
elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna,
kegyetlenül ráripakodott:
– Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen, félelmében
végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán
magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult,
ment, mendegélt, egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt
kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
– Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán
továbbment, ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt
almával, és azt kiabálta:
– Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor.
Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet
szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka
kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány
megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
– Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam, ha minden munkát rendben
elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az
ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje, olyankor hó
hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte
bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a
kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a
pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s
ehetett, amennyi jólesett neki.
– Evett is eleinte jó étvággyal, hanem aztán valahogyan ízét vesztette a
falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga
sem tudta, mi leli, hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle
anyónál, ráeszmélt, hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a
dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis
falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle
anyó elé, és azt mondta neki:
– Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom,
százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell
mennem az enyéimhez!
– Tetszik nekem, hogy hazavágyol – felelte az öreg -, ebből is látszik,
hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel
szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
– Innét most már mehet magad is – mondta -, ez a kapu egyenest a falutok
határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű
aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján,
fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
– Ez a fizetség a szorgalmadért! – kiáltotta Holle anyó a kapun át, és
még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett,
ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra,
a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott: – Kukurikú! Mi
történt? Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a
testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a
mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette
volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte
hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba,
összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba,
és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához, azon az ösvényen indult
el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek
a kenyerek:
– Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
– Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
– Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! – kiáltotta az almafa.
– Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! – felelte a lány, és
továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert
már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki
valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit
majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit,
a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy
vetette meg, ahogyan kellett volna, nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék
szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A
lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult, most jön
majd az aranyeső – gondolta magában.
– Holle anyó őt is a kapuhoz vezette, hanem amikor a lány kilépett rajta,
arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
– Ez a fizetség a szolgálatodért! – mondta Holle anyó, és becsukta a
kaput.
A lusta lány hazament, tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas
meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott: – Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

Benedek Elek: Melyik ér többet?

Benedek Elek: Melyik ér többet?
Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a
kurta farkú malac túr, volt egyszer egy király s annak három fia. Mikor
mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt
mondta nekik a király: – No édes fiaim, most már menjetek, lássatok
országot, világot.
Elindult a három királyfi három szép paripán s mentek hegyeken,
völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindig
csak elfelé.
Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba
értek. Kérdik a város végén egy fiútól: – hé, fiú, miféle város ez a
falu? – Feleli a fiú, hogy ez a fehér király városa. Megörültek a
királyfik, hogy király városába értek, mentek egyenest a királyi
palotába, ottan is a király elé s elmondták, hogy kik s mik ők.
Örvendett a fehér király a fiúknak, mert erős barátságban volt az
apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, mikor meglátták a
fehér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen
szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy
a vacsorának vége volt, mind a három bement a király szobájába s
megkérték a leányát mind a hárman.
– Hát én most melyiknek adjam? – tépelődött a király. – Hej! Hej! Csak
volna még két leányom! Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára
haragítani, hát azt mondta: – Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom
a leányomat, hanem menjetek tovább s amelyik mához esztendőre a
leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem nem
disznóláb!
A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek,
amíg egy nagy rengetegbe nem értek, itt az út háromfelé ágazott,
megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek s majd esztendejekor
találkoznak ezen a helyen.
Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok országot bejárt mind a
három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek,
aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem telt, múlt az
idő, vissza is kellett már fordulni, egy-egy dologban mégis csak
megállapodtak mind a hárman s mire az esztendő letelt, visszakerültek
abba a rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak.
Bezzeg, hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidősebb mondta:
-Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére
lehet vele látni. A középső azt mondta: – Én egy olyan köpenyeget vettem,
hogy csak belé kell csongolyodni, s oda repít egy szempillantásra, ahova
parancsolod. A harmadik azt mondta: – Én meg egy olyan narancsot vettem,
hogy a halottnak, ha még nem telt el huszonnégy óra a halála után, csak
az orra alá kell tartani, s egyszerre fölébred. Ahogy ezt mondják
egymásnak, a legidősebb belenéz a messzelátóba s hát Uram Jézus, csak
kiejti a kezéből ijedtében.
– Talán bizony valami rosszat láttál? – kérdették a testvérei.
– Jaj, ne is kérdjétek – halva fekszik a királykisasszony.
Belenéz a másik kettő is a messzelátóba s hát csakugyan igaz: halva
feküdt a szép királykisasszony. – Hamar, hamar – kiáltott a középső
királyfiú – bújjatok a köpenyegembe, egyszeribe ott leszünk s hátha még
fel lehet támasztani.
Belebújtak a köpenyegbe s hopp! már ott is voltak a király palotájában. A
legkisebb királyfi eléveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá
tartja s lám, egyszeribe felpattan a szeme, mosolyog a szája!
Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak
összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta: – Engem illet, mert én
láttam meg, hogy meg van halva.
A középső azt mondta: – Azt bizony megláthattad volna, ha nincs az én
köpenyegem, még most is az erőben volnánk. Engem illet a leány.
– Ugye-e? – mondá a legkisebb. – Hát aztán mit értünk volna azzal, az
egyik meglátta, a másik ide röpített, ha nincs az én narancsom?
Nem tudott igazságot tenni a király köztük, össze kellett hogy hívassa az
ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán
összeültek, hét nap hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a másik
arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit
illeti meg a királykisasszony.
Ebbe megnyugodtak az idősebb fiúk is s úgy járták a kállai kettőst az
öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak, a
nagy vigasság közben, eléveszi a legidősebb fiú a messzelátóját s beléje
kukkint.
Gyere csak, gyere – mondja a köpenyeges öccsének -, nézz belé s mit látsz?
– Látok – mondja ez – két szép leányt, mint két ragyogó csillag.
– No ha látsz, bújjunk a köpenyegbe s nézzük meg őket közelebbről.
Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, király leánya volt
az a két leány is. Megkérték a kezüket: adták, vitték a köpenyegben. Meg
sem álltak hazáig. Hazaért ekkorra az öccsük is a feleségével.
Még csak most volt a víg lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy
tudták. Tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt, mégis minden jól
volt.

Mese az icike-picike asszonyról meg a legyecskéről és a rendőrről

Mese az icike-picike asszonyról meg a legyecskéről és a rendőrről
Volt egyszer egy icike-picike asszonyka, e ennek az icike-picike
asszonykának volt egy icike-picike tyúkocskája. Egyszer az icike-picike
asszonyka egy álló órán át azon gondolkozott, ugyan mit főzzön magának
ebédre. Addig-addig gondolkozott, míg egyszer csak eszébe jutott:
– Ejnye! Sütök magamnak egy icike-picike rántottát
Szaladt is az icike-picike tyúk ketrecéhez, a ketrecben talált egy
icike-picike tojást, s abból sütött magának egy icike-picike rántottát.
Mikor elkészült vele, az icike-picike asszony fogta, és tálastul kitette
icike-picike házának az ablakába, hogy kihűljön az icike-picike rántotta.
Arra röpült egy legyecske, s hamm! – bekapta az icike-picike rántottát.
Hej, de megharagudott az icike-picike asszony! Haragjában elszaladt a
rendőrhöz, elpanaszolta neki, milyen galádságot művelt a legyecske, s
kérte a rendőrt, fogja el és zárja börtönbe a tolvajt.
– Én bizony nem fogom el, én bizony nem zárom börtönbe a legyecskét
-mondta a rendőr. Büntesd meg te magad! Tessék, neked adom ezt a botot,
üsd vele fejbe a tolvajt, ha meglátod.
Éppen ebben a pillanatban legyecske szállt a rendőr orrára. Az
icike-picike asszony meg fölemelte a nagy-nagy botot, és fejbe kólintotta
vele a legyecskét.
– Most megkaptad a magadét te gonosz! – pörölt az icike-picike asszony.
– Te sem lopod el többé az én icike-picike rántottámat!
Ezt mondta az icike-picike asszony, és faképnél hagyta a rendőrt.
A rendőr nem mondott semmit, más dolga volt annak: vizes borogatást
rakott az orrára, ami kékre-zöldre dagadt, akkorát húzott rá a nagy-nagy
bottal az icike-picike asszony.

A bajkeverő menyét

A bajkeverő menyét
Ált az redőszélen egy hatalmas cserfa. Legfelső ágán fészkelt a sas,
tövében pedig egy vaddisznó rendezkedett be, ott hozta világra kölykeit.
Egy idő múlva a sas fészkében is kikeltek a tojások. Fönn a fészekben a
kis sasok sipogtak, lenn a fa tövében a kis vadmalacok szuszogtak. Így
éltek sasék is, vaddisznóék is nyugalomban a házban, barátságban,
békességben.
De csak addig míg közéjük nem költözött a menyét.
Volt a fa derekán egy üreg, ide költözött be, innét sandított föl a sas
fészke, hol le a vaddisznótanya felé, és epés, alattomos szívének sehogy
sem tetszett ez a nagy békesség.
Egy szép napon gondolt egyet, kibújt odújából, fölkúszott a fán, egészen
a sasfészekig. Azt mondta a sasnak:
– Nagy veszély fenyeget téged is, engem is, de téged mégis csak nagyobb,
mert te magasabban lakol. Az a sötét lelkű vaddisznó egyre túrja lent a
földet, ki akarja dönteni a fát, hogy fölfalhassa a kicsinyeinket.
A sas hitt az ármányos menyét szavának.
– Köszönöm a figyelmeztetést – mondta. – Majd résen leszek.
A menyét visszakúszott az odújába, várt egy ideig, aztán ismét
előmászott, és lekúszott a vaddisznóhoz. Azt mondta:
– Nagy veszély fenyeget téged is, engem is, de téged mégis csak nagyobb,
mert én odúban lakom, a te házad viszont nyitva van. Az a galád sas csak
arra vár, hogy kitedd a lábadat innét, akkor aztán lecsap, és elragadja a
kicsinyeidet.
A vaddisznó is hitt a menyétnek.
– Köszönöm a figyelmeztetést – mondta. – Majd résen leszek.
A menyét attól fogva csak éjjel járt el hazulról, a sötétség leple alatt,
úgyhogy se a sas, se a vaddisznó nem vette észre. Nappal az odújában
lapult, s úgy tett, mintha rettegne, félne, néha kisandított, fölnézett,
lenézett, aztán rémülten visszakapta a fejét.
A sas meg csak ült, ült odafönn a fészkén, a vaddisznó pedig csak feküdt,
feküdt a fa tövében, mindketten őrizték a fiaikat, és az egyik sem mert
kimozdulni az otthonából. De így aztán nem tudták etetni a családjukat,
és a sasfiókák is elpusztultak, meg a vadmalacok is.
Erre a sas más vidékre költözött onnét, és elcammogott szomorúan más
vidékre a vaddisznó is. Egyik a másikat hibáztatta, ahelyett, hogy
mindkettő a saját ostoba hiszékenységét átkozta volna.
Mert menyéték csak erre vártak, már is ott lakmároztak ez elhagyott
fészken, elárvult vackon.

Zelk Zoltán: Kecskére bízta a káposztát

Zelk Zoltán: Kecskére bízta a káposztát
Egyszer volt hol nem volt, csodálatos ország volt, az erdőben sok fa
volt, rókalyukban róka volt. Libapásztor libát hajtott, ágról csillagot
szakajtott, mire hazatért estére telis-tele a köténye. Hát ebben a szép
országban, annak is egy falujában, a falunak is a szélén, de egészen a
legszélén, ott is egy domb tetején, éldegélt egy szegény legény.
Vizet forralt teli ülttel, fennhangon beszélt a füsttel: Füstöcske
szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd meg a
fűszáltól, fűszál kérdezze bogártól, bogár kérdezze madártól, madár
kérdezze fűzfától… nincs nekem már csak kolbászom, nincs is nekem
maradásom.
Így szólott a szegény legény, aztán hármat füttyentett, mire rögtön
mellette termett fehér szőrű, piros nyelvű kis kutyája. Meg is kérdezte a
legénytől:
-Édes gazdám, miért füttyentettél hármat?
-Azért, kedves kutyám, mert éppen három dologra gondoltam. Először azt,
hogy aki éhes, annak enni kell. Másodszor azt, hogy elmegyek egy fazék
káposztáért a szomszéd faluba. Harmadszor azt, hogy rád bízom ezt a fél
rőf kolbászt, vigyázzál rá, míg megjövök a káposztával. Akkor aztán olyan
kolbászos káposztát főzők, hogy kilenc napig sem éhezünk meg utána!
Ezzel útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke
szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy
rigómadár énekelt, így haladt az úton a szegény legény.
Fehér szőrű, piros nyelvű kis kutyája meg ott állott a fél rőf kolbász
mellett, nézte, nézte, aztán így szólott gazdája másik jószágához, az
udvar végében legelésző kecskéhez.
-Mit gondolsz, fehér szakállú, megkóstolhatnám én ezt a finom kolbászt?
-Me-e-eg! M-e-e-eg!- felelte a kecske, mire a kis kutya leharapott egy
jókora darabot, a kolbászból. Nyalta is utána a száját, mert ilyen jót
még nem evett sohasem, és még egyszer megszólalt:
-Mit gondolsz, szép szakállú pajtás, megehetném én ezt a finom kolbászt?
-Me-e-eg! M-e-e-eg! -felelte ismét a kecske, mire a fehér szőrű kis kutya
megette az egész fél rőf kolbászt.
Alighogy a kolbász végére ért, megérkezett a szegény legény a káposztával.
-Hű, ilyen meg olyan kutyája! Hát mit tettél velem? Most aztán mit főzök
ebédre? Takarodj a házadba, ne is gyere elő onnan három hétig!
Kiabált veszekedett a szegény legény, de egyszer csak gondolt egyet és
odahívta magához a kecskét:
-Ide figyelj, édes kecském! Én elmegyek a szomszéd faluba egy köcsög
tejfelért, hadd főzzek egy kis tejfeles káposztát ebédre. Erre a
haszontalan kutyára nem bízhatom te rád bízom, vigyázz a káposztára, míg
visszajövök.
Ezzel útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke
szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy
rigómadár énekelt, így haladt az úton a szegény legény.
A fehér szakállú kecske meg ott állott a fazék káposzta mellett, de ő
bizony nem kérdezet semmit, hanem rögtön nekilátott a káposztának. Mikor
a szegény legény visszatért a köcsög tejfellel, már csak az üres fazekat
találta a földön.
-Hű, te csúf, gonosz kecskéje, hát mit tettél velem? Takarodj az ólba, ki
se másszál onnan három hétig!
Így kiabált a szegény legény, de aztán megint gondolt egyet, és odahívta
magához a fehér szőrű kis cicáját:
-Ide hallgass, édes cicám! Sem a kutyára, sem a kecskére nem bízhatok
semmit, terád bízom, vigyázz erre a köcsög tejfelre, míg elmegyek a
szomszéd faluba egy rozscipóért!
Ezzel útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke
szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy
rigómadár énekelt, így haladt az úton a szegény legény.
A fehér szőrű kis cica meg ott állott a köcsög mellett, és megkérdezte:
-Mi-au? Mi-au?
-Tejfel! Tejfel! – felelte a kutya és a kecske, mire a cica így szólt:
-Ha tejfel, akkor megeszem!
Meg is ette! Már a köcsög alját nyalta, mikor a szegény legény
megérkezett a rozscipóval. De a szegény legény már nem kiabált, nem is
veszekedett, csak búsan leült az üst mellé, és így szolt a füsthöz:
-Füstöcske szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd
meg a fűszáltól, fűszál kérdezze bogártól, bogár kérdezze madártól, madár
kérdezze fűzfától.
Fűzfa így szól a madárhoz, madár így szól a bogárhoz, bogát így szól a
fűszálhoz:
-Rozscipó lesz ma ebédre … nosza, itt a a mese vége!