Az egerek (magyar népmese)

Az egerek (magyar népmese)

Volt egyszer valahol egy szegény ember. Annyi gyereke volt, mint csillag az égen, még annál is több eggyel. Már az egész világ a komája volt, mikor megint egy fia született, azt sem tudta, kit hívjon keresztapának. Ahogy elindult keresztapát keresni, találkozott egy rongyos koldussal, aki azt kérdezi tőle.
– Hová mégy, te szegény ember?
– Megyek a kisfiamnak keresztapát keresni.
– Nem menj tovább, leszek én a keresztapja – mondja a koldus.
A szegény ember nem bánta, mindjárt hazamentek. Mikor megvolt a keresztelő, a koldus belenyúlt a szűre ujjába, kivett egy nagy szeget és odaadta az embernek, hogyha majd a fiú tizennyolc éves lesz, küldje ki az erdőbe a tisztásra, ott kopogtassa meg a földet, s az övé lehet, amit talál. Azzal elment. Telt-múlt az idő, a fiú tizennyolc éves lett. Egyszer a testvérei éppen arról beszélgettek, hogy melyik mit kapott a keresztapjától, s csúfolták a legkisebbiket, hogy ő semmit sem kapott. Elkezdett sírni, s bement az édesapjához megkérdezni: igaz-e, hogy neki semmit sem adott a keresztapja?
– Dehogynem – feleli az apja -, itt van ez a szeg, eredj ki az erdőbe a tisztásra, kopogtasd meg a földet, s a tiéd lesz, amit találsz.
Kiment a fiú, megkopogtatta a földet, az mindjárt megnyílt, s egy szép palota állt előtte, a kapujában ott ült az öreg koldus. Azt mondja a fiúnak.
– Menj be a középső szobába, amit találsz, azt tedd el, azon fogsz feleséget szerezni.
A fiú bement, s egy piculát talált a középső szoba padján. Zsebre tette, s kiment. Amint kilépett a kapun, a föld megint összecsukódott, s a fiú elindult világgá. Ment mendegélt, egyszer egy folyóhoz ért. Megkeresi a hídját, hát épp ott állt egy öregasszony, aki a kötényéből kis macskákat dobált a vízbe, hogy menjenek isten hírével. Már csak egy kis macska volt a kezében, amikor a fiú odaért hozzá, s mondja az öregasszonynak.
– Édes néném, ne dobja vízbe már azt a kis macskát, inkább megveszem én!
Oda is adta neki a piculáért, a fiú meg a bakójába tette, s azzal ment tovább. Ment, mendegélt, egyszer egy olyan városba ért, amelyiknek még hírét sem hallotta. Bement, hát látja, hogy egy csapat ember tart egy szép palota felé, mindegyiknek seprű, vagy vasvilla van a kezében. Nem állta meg, megkérdi az egyiktől: miért mennek abba a szép palotába vasvillával és seprűvel?
– Gyere be – mondja az ember -, meglátod!
Bementek a kapun, meg sem állottak egy szép nagy szobáig. Nem volt abban semmi más, csak egy nagy asztal, körülötte székek, s az asztal szépen meg volt terítve. Csupa arany és ezüst volt az asztalon, merthogy ez volt a király ebédlője. Nemsokára bejött a király a családjával, meg sok báróval, gróffal és herceggel. Asztalhoz ültek, akkor mindegyiknek a háta mögé állt egy vasvillás, vagy seprűs ember. Behozták ez első tál ételt. Egyszeriben tele lett az asztal egérrel. Hiába szurkálták őket a vasvillás emberek, nem ért az semmit, mert annyi özön egér talán ma már a világon sincs, amennyi ott nyüzsgött. Nem bírt ott tőlük senki egy falathoz sem jutni, hiába hoztak akármennyi ételt. A fiú csak nézte, nézte, egyszer aztán azt mondja a királynak:
– Felséges királyom, nem vasvilla kell ide. Ha engedelmet kapok, rögtön megszabadítom én a várost az egerektől!
– Ha megteszed, neked adom a lányomat és a fele országomat! – mondja a király.
A fiú sem volt rest, az asztalra dobta a macskát, hát amennyi egér volt,annyifelé szaladt. Azután kényelmesen megebédelhettek, de már akkor a fiú is ott ült az asztalnál, a királykisasszony mellett. Ez volt a kézfogó. Másnap hazament a fiú, hozott magával egy szekér macskát, hogy minden házba jusson.
Azután megtartották a lakodalmat, s még most is élnek, ha meg nem haltak.
bakó – tarisznya
picula – tíz krajcáros ezüst váltópénz

A SAJTOT OSZTÓ RÓKA

A SAJTOT OSZTÓ RÓKA
Mikor a vadászok hintón mentek vadászni, a sajtot elvesztették. A róka és
a farkas találta meg. Azt mondja a róka:
– Ketten találtuk meg, úgy illik, hogy igazságosan osztozkodjunk rajta.
Ne kapjon az egyik nagyobbat, mint a másik. Majd én kétfelé osztom!
Azután a közepén kezdte kétfelé rágni.
Mikor a túlsó végére ért, látták, hogy nem egyforma nagy.
– Ez nagyobb! – mondta a róka, s lerágott belőle egy darabot. Akkor meg a
másik fele volt a nagyobb, abból rágott le egy darabot.
Addig rágta, osztotta kétfelé, hogy semmi sem maradt.

Tüsi a sündisznó

Tüsi a sündisznó
Tüsi kedves és bátor sündisznó, hosszúkás orra fekete gombban végződik.
Azért nevezték el Tüsinek, mert hátát, nyakát, a fejét és a szeme alatt
az arcát mindenhol tüskék borítják. Egy odúban él, egy csodálatos fa
alatt, az erdőben.
Az alatt a fa alatt lakik egy üregben a Tapsifüles házaspár is, a két
barna nyuszi.
A félelmetes Zsozsó, a vadászkutya gyakran kergeti meg Tapsifüleséket,
akik lélekszakadva rohannak hazáig. Ilyenkor Tüsi nagyon bátran
viselkedik, összegömbölyödik, kimereszti tüskéit és eltorlaszolja barátai
ajtaját.
A Félelmetes Zsozsó leszegett fejjel közeledik, ki akarja ásni a
nyuszikat. Nem nehéz, elég ha kitartóan kapar… Az első mozdulatra
azonban nyüszítve vonul vissza, az orra csupa tüske!
Amint viszatér a nyugalom, Tapsifülesék előjönnek az üregből, és
köszönetképpen egy szép nagy almát ajándékoznak Tüsinek.
Egyszer Tapsifülesék elmesélték Tüsinek, honnan származnak az almák.
– Az erdőn túl – mondták -, nem messze a várostól, vannak gyümölcsösök,
ahol a földön hagyják a lepottyant almát, annyi van belőlük, amennyit
csak akarsz…
Tüsi elindult, hogy ő maga is szerezzen almát…
Találkozik egy őzikével, aki szelíden megszólítja:
– Hová igyekszel, kicsi tüskés sünike?
– A városba megyek almáért – feleli Tüsi.
– A városban nem terem alma – mondja az őzike -, de az erdőn túl bőven
találsz a gyümölcsösben.
– Tudom – feleli Tüsi-, de mégiscsak a város felé kell menni.
Ezzel halad tovább. Egyszer csak megpillant két mókust, amint kézen fogva
lépegetnek. Hirtelen feltűnik a félelmetes Zsozsó, meglátja az őzet, és
dühödten ugat. Az őzike menekül. Az egyik mókus elereszti az öccse kezét
és felszalad egy fára. Egyedül hagyja szegényt, a félelemtől reszkető
kicsit.
Tüsi észreveszi a megrettent mókust. Finoman a mancsai közé veszi és
kimereszti tüskéit. Éppen ideje volt! A félelmetes Zsozsó elszáguld az őz
után.
Miután a kutya eltávolodik, a mókus fellélegzik!
– Köszönöm, uram… A nevem Diótörő.
– Engem Tüsinek hívnak – mondja a süni. – Látod a tüskéimet?… Miért nem
menekültél, mint a testvéred?
– Fáj a szemem – mondja a mókus. – Nem látok Jól. Éppen a Doktorhoz
igyekeztünk a bátyámmal.
– Ki az a doktor?
– Egy állatorvos, nagyon kedves, és szereti a bátyámat – mondja Diótörő.
– Meggyógyítja az erdő minden állatát, ha beteg.
eközben a másik mókus lemászott a fáról.
– Köszönjük Tüsi Úr! – mondja. – Megmentette az öcsémet. Ha egyszer
véletlenül ápolásra lenne azüksége, magát is szívesen elviszem a
Doktorhot.
– Köszönöm, sohasem lehet tudni.
Aztán a két mókus egyszerre kérdezi:
– Hová igyekszel, kedves kicsi süni?
– A városba megyek almáért – feleli Tüsi.
– A köveken nem nő alma – mondják Diótörőék -, de bőven találhatsz az
erdőn túl, a gyümölcsösben.
– Tudom – mondja Tüsi -,de mégis csak a város felé kell menni.
Ezzel mosolyogva indul tovább…
Elérkezik egy gyümölcsösbe, és rengeteg gyönyörű almát talál, meg egy
sünilányt, aki kedvére falatozik.
– Jó napot, süni, mit keresel itt? – kérdezi.
– Almát – feleli Tüsi.
– Vegyél, amennyit csak akarsz – mondja a sünilány. – Aztán megmutatom a
házamat, itt van nem messze… Engem Böskének hívnak. És téged?
Tüsi elbeszélget Böskével. Hirtelen eltűnik egy lyukban, ami eddig nem
látszott a fűben. Pont az orrára esik a ház pincéjében, és ordítani kezd,
ahogy csak a torkán kifér.
Böske, aki jól ismeri a pincét, Tüsi segítségére siet. Nehezen tudja
kihúzni, mert nagyon vérzik az orra és olyan gyenge, hogy majd elájul.
– Mit csináljunk? – tanakodik a süni lány.
– Van két barátom, akik ismernek egy embert az erdőben. Minden beteg
állat őhozzá megy, mindenkit meg tud gyógyítani – mondja Tüsi. – Kérjük
meg őket, hogy vezessenek oda.
– Elkísérlek – mondja Böske.
Megérkeznek Diótörőék fájához.
– Csupa vér az orrod, mi történt, kis sündisznó? – kérdezik a mókusok.
– Menjünk a Doktorhoz – feleli Tüsi orrhangon, mintha náthás lenne.
Megmutatjátok az utat?
– Hát persze – feleli a kis Diótörő.
Diótörő már remekül lát, teljesen meggyógyult a szeme.
– Elkísérem Tüsit és Böskét a nagyon kedves, nagyon okos emberhez.
A Doktor már messziről észreveszi őket:
– Szervusz Diótörő, újabb beteget hozol nekem?
– Igen – feleli Diótörő. – Ő Tüsi. Nagyon fáj az orra!
– Nézzük csak! – mondja a Doktor, és megvizsgálja Tüsi orrát. – Szegény
Tüsim, ez aztán jól eltörött. El kell altassalak, hogy megoperáljam az
orrodat, különben nem fogsz levegőt kapni.
– Úgy is kicsit nagy az orrom – mondja Tüsi. – Nem számít.
– Vágja le a haját is – kéri Böske. Túl hosszú, belelóg a szemébe.
Így is lett. Tüsi alig érzett fájdalmat, a Doktor pedig a műtét után
megitatta finom tejjel. Böske mellette maradt, és Diótörőék is
meglátogatták. Mikor leveszik a kötést, olyan szép kis orrot és olyan
csinos frizurát pillantanak meg, hogy alig ismernek rá.
– Mindenkinek nagyon köszönöm – mondja Tüsi udvariasan.
– Milyen szép vagy – dicséri a sünilány.
-Mi történt Tapsifülesékkel, amíg távol voltam? – kérdezi Tüsi a barátait.
– ó, hat kisnyuszijuk született! – mesélik nevetve Diótörőék.
– Menjünk, nézzük meg őket! – hívja Tüsi Böskét. – A szomszédban laknak.
A süni és a sünilány együtt indul Tapsifülesékhez.
– Ki az? – szól ki Tapsifüles mama.
– Nem lehet, hogy Tüsi jött? – érdeklődik Tapsifüles papa.
– Igen, én vagyok az, Tüsi. Csak útközben, ahogy almát kerestem
összetörtem az orromat, meg a hajamat is levágták…
– Milyen csinos vagy! – mondják Tapsifüleék… – Gyertek, nézzétek meg
agyerekeinket!
Tüsi Bemutatja barátnőjét, Böskét, aztán leülnek Tapsifüleséknél és
elmesélik a történetet.
Az üregből kifelé Tüsi azt mondja Böskének:
– Nagyon köszönöm, hogy megvigasztaltál, és segítettél, amikor beteg
voltam. Most gyere el hozzám, jól megvacsorázunk együtt.
Ahogy belépnek Tüsi odújába, látják, hogy Tapsifülesék telerakták
csodaszép almákkal.

A Kakas meg a színek

A Kakas meg a színek
Peti rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni.
Elment a Kakas sétálni.
– Mért járkálsz te ilyen színtelenül? – ámuldozott a kutya
Megnézte magát a Kakas a víz tükrében.
– Igaz… Igaz, igaza van a Kutyának.
– Ne szomorkodj! – tanácsolta néki a Kutya. – Eredj el a színekhez, ők
majd segítenek rajtad.
Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:
– Színek, színek, segítsetek!
Jól van… – szólt a Piros, és megfestette a taréját és a szakállkáját.
A Kék meg a farktollát
A Zöld a szárnyát.
A Sárga meg a begyét.
– Így már igazi kakas vagy – mondta a kutya.
Ezt a Kakast most te színezd ki. De ne felejtsd el kiszínezni a Kispipit
sem, szép sárgával!

A TEÁSKANNA

A TEÁSKANNA
Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség,
mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt,
méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is
a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta,
mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt.
Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik
helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a
teáskészlet többi tagja – úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet
is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a
teáskanna nagyon jól tudta.
– Ismerem őket! – sóhajtotta. – Ismerem a hibáimat is, be is látom, s
éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái – erényei is
vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de
nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért
vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó
inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok.
Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem
dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott
díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette, de a legszebb
kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle,
letörött a csőre, letörött a füle – a födeléről ne is beszéljünk, arról
már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb:
mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
– Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – sóhajtotta a teáskanna, amikor
később elbeszélte élete történetét. – Azt mondták rólam, hogy rokkant
vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy
szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam,
nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis – akkor
kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint
ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha
eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem
tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért
kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A
földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven
szívemmé – addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem,
élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent,
aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem
tudtam betelni a szépségével – boldog voltam, mert boldog, aki másnak
tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is
gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem
– bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki: Jobb cserepet érdemelne!
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe
került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött
cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

A teknős és a nyúl.

A teknős és a nyúl.
Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkőn.
– Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön!
Nos, ki áll ki velem? – szólt. – Kezdődjék a torna!
Nagy szerényen a teknős: – Megpróbálom – mondta
Te ? – kacagott föl a nyúl. – Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned?
Velem futna versenyt egy ilyen lomha jószág?
Akkor is – szólt a teknős – vállalom a próbát.
Körülállja a pályát a közönség. Rajta!
Kocogni kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta,
Párat ugrik, van már vagy fél pálya előnye.
– Buta teknős! – Gondolja: Csúfot űz belőle.
Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton,
s addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.
Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellet is lassan,
s mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holdfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik
Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémülten fölugrik, nagyot rikkant: Hurrá!
s rohan. – Késő! Így jár a hetvenkedő néha:
henceg, s még a teknős is előtte ér célba.

A teve meg a kisegér

A teve meg a kisegér
Volt egyszer egy agyafúrt kisegér. Mindenkinek túljárt az eszén, a
leghatalmasabb, legerősebb állatokén is.
Odaszaladt egyszer a tevéhez, és felkiáltott neki:
– Akármilyen magasan hordod a fejedet, te teve, mégis én látom meg előbb
a felkelő nap fényét!
– Hogyisne! – mérgesedett meg a teve. – Akkora vagy, mint egy szál
szempillám, én meg, mint egy torony. Hogy láthatnád meg te előbb a nap
fényét,
– Fogadsz-e velem? – kérdezte a kisegér.
– Fogadok!
Megkötötték a fogadást. A teve egész éjszaka nem hunyta le a szemét,
egyre a napfelkeltét lest-várta, nézte a keleti ég alját.
A kisegér fenn üldögélt a teve púpján, ő meg nyugat felé figyelt. Tudta a
ravasz, hogy a kelő nap fénye a nyugati hegyeken verődik vissza, mielőtt
még felkelne a nap.
Lassan virradni kezdett, felragyogtak a nyugati hegyek, a teve meg csak
nézte-leste a keleti ég alját.
A kisegér egyszer csak elkiáltotta magát:
-Ott a nap fénye, ni! Én láttam meg elsőnek!
Megfordult a lomha teve, és látta: csakugyan ott ragyog a nap a nyugati
hegyek ormán. Ámult-bámult: hát eztán nyugaton kel fel a nap? Jó időbe
telt, amíg megértette, hogyan járt túl az eszén a kis egér.
Pironkodott erősen, el is bujdosott nagy szégyenében a messzi pusztákra.
Az okos kis egér tiszteletére pedig Napkeleten azóta is Egerek Havának
nevezik az év első hónapját.

Móricz Zsigmond : A török és a tehenek

Móricz Zsigmond : A török és a tehenek
Volt egy török, Mehemed,
sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed
milyenek a tehenek.
Egyszer aztán Mehemed
lát egy csomó tehenet.
Csudálkozik Mehemed,
Ilyenek a tehenek ?
Én vagyok a Mehemed,
Mi vagyunk a tehenek.
Számlálgatja Mehemed,
Hány félék a tehenek.
Meg is számol Mehemed
három féle tehenet :
fehéret, feketét, tarkát,
Meg ne fogd a tehén farkát !
Nem tudta ezt Mehemed,
S felrúgták a tehenek !

A Tulipánná változott királyfi

A Tulipánná változott királyfi
Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az
apjának:
– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem
találom a legszebb lányt a világon.
– Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.
Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy
tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a
sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a
varjút, s az meg így szólt hozzá:
Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a
levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább.
Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az
egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a
tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
– Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd
vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg,
meg éhes is, a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így
szólt hozzá:
– Tépd ki két hajszálamat s ha valaha bajba kerülsz, ereszd szélnek,
nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól
meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép
lánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy
el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
– No, ezt én megpróbálom – gondolta a királyfi. El is ment a
királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy
bújjon el háromszor, ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja
meg, hát a felesége lesz.
No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül,
fölvitték egy magas hegy tetejére, De a királylány egyenesen oda ment,
meg is találta, ki is nevette a királyfit.
Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas ha, annak a
hasában bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a
halat meg a királyfit, és még ki is nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember,
megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember
a kalapja mellé tűzte.
Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette,
hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember,
a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány meg is csókolta a virágot, s
nyomban újra királyfi lett.
– Te az enyém, én a tied – mondta a királylány, s mindjárt meg is
tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a
falujába a világ legszebb lányát.

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA
Egy férfinak meghalt a felesége, és ott maradt elárvult kislányával
együtt. Élt azonban a szomszédságukban egy özvegyasszony, annak is volt
egy kisleánya, s a két gyermek mindig együtt játszott.
Egy napon aztán az özvegyasszony így szólt az ember kislányához: – Mondd
meg édesapádnak, hogy vegyen el engem feleségül, s én jó anyád leszek,
majd meglátod! Minden reggel kalácsot kapsz.
A kisleány addig-addig kérlelte az apját, míg az valóban feleségül vette
a szomszédasszonyt. A mostoha azonban csak az első néhány reggelen
tartotta be ígéretét. Később a kislány már csak nyírfavesszőt kapott
reggelire, amit úgy kell érteni, hogy mindannyiszor megverte jó alaposan
nyírfavesszővel, valahányszor a gyermek nem elégedett meg egy darab
penészes kenyérrel vagy hideg kásával. A saját édesleányának azonban
mindig frissen sült foszlós kalács volt a reggelije.
A szegény kislány sokat sírt, ha azonban panaszkodni mert az édesapjának,
akkor még rosszabbul ment a sora, mert a mostohája olyankor még jobban
elverte, mihelyt az apja elment dolgozni.
Nem telt bele sok idő, a mostoha már végleg el akarta üldözni a kisleányt
a háztól, mert úgy gondolta, hogy túl sokat eszik, és túl sokba kerül.
Ezért aztán egyik reggel leküldte a mostohaleányát a tóra, ahova a
tündérek fürödni jártak. Oda pedig emberfiának tilos volt közelíteni. Az
olyan vakmerőt, aki mégis látni akarta a tündéreket, lehúzták magukkal a
mélybe, ahonnan soha többé vissza nem térhetett.
A szegény kisleány azért csak bátran odament, és a vízitündérek nem
bántották, mert látták, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét. Inkább
részvéttel kérdezték tőle, hogy kicsoda, és miért olyan nagyon szomorú. A
kisleány őszintén elmondott mindent: hogyan kínozza őt a gonosz mostohája.
Ezt hallva, a tündérek szíve megesett rajta, s amikor szegényke éppen
vizet merített a tóból, és el akart menni, szép új ruhába öltöztették, és
útravalóul mindegyikük még áldást is mondott rá:
– Amerre lépsz, fakadjanak virágok a lábad nyomában! – mondta az első.
– Valahányszor megszólalsz, édes illat áradjon a leheletedből! – szólt a
második.
– Mindennap, amikor mosakodol, egy aranyat találj a mosdótáladban!
tette hozzá a harmadik.
A mostoha tágra nyílt szemmel bámult a kisleányra, mikor az hazatért, és
egyáltalán nem örvendezett a jöttén. Mikor azonban még az ajándékokról is
hallott, és hamarosan meg is győződött róla, hogy minden igaz, amit a
kislány mond, belesápadt az irigységbe, és így gondolkozott magában:
– Az én édesleányom ennél sokkal többet érdemelne!
Másnap reggel szépen felöltöztette a tulajdon leányát, és őt is elküldte
a tóra vízért.
A tündérek haragosan jöttek oda hozzá, hogy megkérdezzék, kicsoda, és mit
keres itt.
A leány gőgösen viselkedett, előkelősködött és hazudott. Azt mondta, hogy
ő egy nemes kisasszony, és azt akarja, hogy neki még sokkal szebb
ajándékot adjanak annál, amilyent a koldusleány kapott tőlük.
Szavaira egyszeriben zavaros lett a tó vize, a tündérek pedig sárral
dobálták a leányt úgy, hogy az sártól, víztől csapzottan futott haza. A
tündérek még sorban átkot is mondtak rá:
– Amerre mégy, tövisek nőjenek a lábad nyomán! – szólt az első.
– Mikor megszólalsz, bűzös lehelet áradjon a szádból! – mondta a második.
– Valahányszor mosakodsz, csúf varangyos békát találj a mosdótáladban!
toldotta meg a harmadik.
Hazaérve a leány bömbölve mondta el, hogyan járt, és felsorolta, milyen
átkokat szórtak a fejére a tündérek. Mikor anyja meglátta ilyen
állapotban, és meghallotta mindezt, egész dühét a mostohaleányán töltötte
ki. Ettől kezdve nem volt szegénykének egyetlen jó napja sem, elkergetni
azonban nem akarta az arany miatt, amelyet minden reggel ő maga vett ki a
kisleány mosdótálából, és félretett a saját lányának.
A csodálatos tulajdonságokkal megáldott leány híre egy idő múlva a
királyfihoz is eljutott, aki kijelentette:
– Csakis ez a leány lehet az én feleségem, senki más!
Pompás hintót és gyönyörű ruhákat küldött néki, hogy abban hozzák el a
királyi kastélyba.
A mostoha azonban nyomban gonosz tervet főzött ki: csúf leányával együtt
ő maga is beült a hintóba. Útközben azután kiszúrták a királyfi
menyasszonyának a szemét, és az út melletti ingoványba dobták anélkül,
hogy a kocsis észrevette volna.
Ezután a gonosz mostoha a saját csúfságos leányát öltöztette bele a szép
menyasszonyi ruhába, és így érkeztek meg a kastélyba.
A királyfi eléjük sietett, kiemelte vélt menyasszonyát a hintóból, és így
kiáltott:
– Te vagy az, aki után szívem oly sóvárogva vágyott?
– Igen én – szólt a leány -, senki más.
Amint azonban szólásra nyitotta a száját, olyan bűzös lehelet áradt
belőle, hogy a királyfit ájulás környékezte. S lám, amint az
álmenyasszony végigment a kastély udvarán, a kövek közül nyomban tövises
ágak nőttek úgy, hogy alig lehetett köztük előbbre jutni.
– Hát ez meg mi? – kiáltott fel csodálkozva a királyfi. – Hát ezek az én
menyasszonyom ajándékai?
– Ez mind csak az út fáradalmaitól van – mondta a gonosz mostoha.
Mindez megváltozik majd, ha a menyasszony egy időre egyedül maradt és
pihenhet.
Ezzel az öregasszony bezárkózott a leányával egy szobába, és másnap
reggel, mikor a leánya mosdott, az anyja maga öntötte ki a mosdóvizét,
hogy senki észre ne vehesse a csúf varangyos békát. Eközben a szegény
megvakított leány valahogyan kivergődött az ingoványból, elvonszolta
magát egy út menti fáig, és mivel kimondhatatlanul fáradt és elgyötört
volt, ott nyomban el is nyomta az álom.
Mikor felébredt, nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és hangosan
elkezdett sírni. Akkor három hófehér hattyú repült arra, meghallották a
szívettépő sírást, leszálltak hát a fa ágára, és megszólították a leányt:
– Szegény kislány! Hintsd meg a szemgödreidet azzal a harmattal, amit
ennek a fának a levelein találsz!
Alig ért a harmatvíz az élettelen szemgödrökhöz, a kisleány visszanyerte
szeme világát, és még sokkal jobban látott, mint azelőtt. Most már látta,
hogy világos nappal van, és az emberek a mezőre tartanak dolgozni.
Felkerekedett hát, és továbbment az országúton. Déltájban elért a királyi
kastélyhoz. Amerre végigment, megálltak az emberek, és bámulva nézték,
mert mögötte az út egész hosszában csodaszép virágok nyíltak, és mikor
barátságosan köszöntötte a szembejövőket, édes illat áradt a leheletéből.
Mikor a királyfinak jelentették, hogy egy ilyen és ilyen koldusleány van
odakinn, az boldogan felkiáltott:
– Nem koldusleány az! Amit elmondtatok, arról megismerem, hogy ő az én
kedves menyasszonyom! Gyorsan tárjátok ki a kaput, és vezessétek hozzám!
– Azzal ő maga is elébesietett a leánynak, karjaiba ölelte, és
megcsókolta.
Így hát napvilágra került a mostoha és csúf leányának gonoszsága. A
király mindkettejüket szögekkel kivert hordóba záratta, és egy magas hegy
tetejéről a tengerbe vettette.
Aztán pedig fényes lakodalmat ült a szegény kis árvaleánnyal, akiből szép
és boldog királynő lett.