Az egerek (magyar népmese)

Az egerek (magyar népmese)

Volt egyszer valahol egy szegény ember. Annyi gyereke volt, mint csillag az égen, még annál is több eggyel. Már az egész világ a komája volt, mikor megint egy fia született, azt sem tudta, kit hívjon keresztapának. Ahogy elindult keresztapát keresni, találkozott egy rongyos koldussal, aki azt kérdezi tőle.
– Hová mégy, te szegény ember?
– Megyek a kisfiamnak keresztapát keresni.
– Nem menj tovább, leszek én a keresztapja – mondja a koldus.
A szegény ember nem bánta, mindjárt hazamentek. Mikor megvolt a keresztelő, a koldus belenyúlt a szűre ujjába, kivett egy nagy szeget és odaadta az embernek, hogyha majd a fiú tizennyolc éves lesz, küldje ki az erdőbe a tisztásra, ott kopogtassa meg a földet, s az övé lehet, amit talál. Azzal elment. Telt-múlt az idő, a fiú tizennyolc éves lett. Egyszer a testvérei éppen arról beszélgettek, hogy melyik mit kapott a keresztapjától, s csúfolták a legkisebbiket, hogy ő semmit sem kapott. Elkezdett sírni, s bement az édesapjához megkérdezni: igaz-e, hogy neki semmit sem adott a keresztapja?
– Dehogynem – feleli az apja -, itt van ez a szeg, eredj ki az erdőbe a tisztásra, kopogtasd meg a földet, s a tiéd lesz, amit találsz.
Kiment a fiú, megkopogtatta a földet, az mindjárt megnyílt, s egy szép palota állt előtte, a kapujában ott ült az öreg koldus. Azt mondja a fiúnak.
– Menj be a középső szobába, amit találsz, azt tedd el, azon fogsz feleséget szerezni.
A fiú bement, s egy piculát talált a középső szoba padján. Zsebre tette, s kiment. Amint kilépett a kapun, a föld megint összecsukódott, s a fiú elindult világgá. Ment mendegélt, egyszer egy folyóhoz ért. Megkeresi a hídját, hát épp ott állt egy öregasszony, aki a kötényéből kis macskákat dobált a vízbe, hogy menjenek isten hírével. Már csak egy kis macska volt a kezében, amikor a fiú odaért hozzá, s mondja az öregasszonynak.
– Édes néném, ne dobja vízbe már azt a kis macskát, inkább megveszem én!
Oda is adta neki a piculáért, a fiú meg a bakójába tette, s azzal ment tovább. Ment, mendegélt, egyszer egy olyan városba ért, amelyiknek még hírét sem hallotta. Bement, hát látja, hogy egy csapat ember tart egy szép palota felé, mindegyiknek seprű, vagy vasvilla van a kezében. Nem állta meg, megkérdi az egyiktől: miért mennek abba a szép palotába vasvillával és seprűvel?
– Gyere be – mondja az ember -, meglátod!
Bementek a kapun, meg sem állottak egy szép nagy szobáig. Nem volt abban semmi más, csak egy nagy asztal, körülötte székek, s az asztal szépen meg volt terítve. Csupa arany és ezüst volt az asztalon, merthogy ez volt a király ebédlője. Nemsokára bejött a király a családjával, meg sok báróval, gróffal és herceggel. Asztalhoz ültek, akkor mindegyiknek a háta mögé állt egy vasvillás, vagy seprűs ember. Behozták ez első tál ételt. Egyszeriben tele lett az asztal egérrel. Hiába szurkálták őket a vasvillás emberek, nem ért az semmit, mert annyi özön egér talán ma már a világon sincs, amennyi ott nyüzsgött. Nem bírt ott tőlük senki egy falathoz sem jutni, hiába hoztak akármennyi ételt. A fiú csak nézte, nézte, egyszer aztán azt mondja a királynak:
– Felséges királyom, nem vasvilla kell ide. Ha engedelmet kapok, rögtön megszabadítom én a várost az egerektől!
– Ha megteszed, neked adom a lányomat és a fele országomat! – mondja a király.
A fiú sem volt rest, az asztalra dobta a macskát, hát amennyi egér volt,annyifelé szaladt. Azután kényelmesen megebédelhettek, de már akkor a fiú is ott ült az asztalnál, a királykisasszony mellett. Ez volt a kézfogó. Másnap hazament a fiú, hozott magával egy szekér macskát, hogy minden házba jusson.
Azután megtartották a lakodalmat, s még most is élnek, ha meg nem haltak.
bakó – tarisznya
picula – tíz krajcáros ezüst váltópénz

Pikiló a kíváncsi kiscsibe

Pikiló a kíváncsi kiscsibe
– Mit jelent az, hogy kukurikú? – kérdezi Pikoló, a kíváncsi kiscsibe.
– Azt jelenti hogy reggel van – feleli a kakas.
– Mi az a reggel?
– Öööö… ilyenkor kel föl a nap.
– Miért kel föl a nap?
– Mert véget ért az éjszaka, és a nappal következik!
– Mit csinálsz a virágokban? – kérdezi Pikoló a méhecskét.
– Virágport gyűjtök.
– És aztán?
– Mézet csinálok belőle télire.
– És aztán?
– Kíváncsi kiscsibe azt akarod, hogy megcsípjelek?…. Azt akarod?
Nicsak, egy búza szem!
– Te honnan jössz?
– Eltévedtem. Az udvar másik végén voltam, a mezőn, a verebekkel és
foglyokkal. Jött a gazda és…
– És aztán?
– Nem tudom. A padláson voltam, és a deszkák között leestem
– Te vagy Mici, a macska? – kérdezi kíváncsian a kiscsibe.
– Igen, én vagyok…Na és?
– Azt szeretném tudni, miért nem a fészerben kergeted az egereket?
– Micsoda kérdés! És te, te miért nem vagy a baromfiudvarban, tyúkanyó
mellett? Vagy miért nem az udvaron csipegeted a rizsszemeket?
– Mert látni szeretném mi van a konyhában.
Pikoló betotyog a konyhába.
– Van itt valaki?
– Igen, én. A kiskutya.
– És az, az mi?
– Egy gombolyag fonal.
– És mire szokták használni?
– Játszunk vele… meghúzod itt ahol kilóg a vége – magyarázza a kiskutya.
– És aztán,
– Szaladgálsz vele keresztbe-kasul a szobában. Átbújsz az asztal alatt.
Körbeszaladsz a szék körül. A gombolyag meg csak gurul, csak gurul.
– mit jelent az, hogy gurul?
– Azt jelenti, hogy legombolyodik, beakad, összegabalyodik. Minél jobban
húzod, annál inkább összegubancolódik.
– Akarod, hogy mutassak mást is? – súgja Pikoló fölébe a kiskutya.
– Igen! Szórakoztató lesz?
– Attól függ… Pszt! Nem szabad zajt csapni. A gazda nem ment
messzire… Nézd csak… Egy egérfogó. Itt van egy rugó, ott meg egy kis
darab sajt… Vigyázz! Ne nyúlj hozzá!
Klikk-klakk, az egérfogó máris becsapódott.
– Segítség, segítség!
Pikoló sebesen száguldott végig az udvaron.
– Meneküljünk! – kiabálták a kiskacsák.
– Micsoda lárma! – morognak a pulykák.
– A kiskutya az oka! – nyögi Pikoló. – Azt mondta, hogy mutat nekem egy
egérfogót. Pont akkor sikerült elmenekülnöm amikor becsapódott.
Pikoló szalad, csapkod a szárnyaival, aztán bemenekül a veteményesbe. Ott
éppen egy sütőtök érik a napon.
– Ez egy tojás? – kérdi Pikoló.
– Nem, egy sütőtök – feleli neki a katicabogár.
– Tud járni?
– Nem. Elültetsz egy magot a földbe, aztán az növekszik, növekszik…
Arra jön egy hernyó, s felmászik az egyik levélre.
– Tudsz repülni? – kérdezi Pikoló.
– Nem, de nemsokára tudni fogok.
– Hol vannak a szárnyaid?
– A hátamon.
– Megmutatod?
– Nem hiszed el? Azt akarod, hogy megharagudjak? Majd meglátod, hogy
repülni fogok, amikor pillangó leszek. Te meg akkor is csak egy tollas
kiscsibe leszel!
– Egy, két, hár… Hoppá!
A szöcske ugrándozik a fűben.
– Miért táncolsz? – kérdezi Pikoló, a kíváncsi kiscsibe.
– Ez a foglalkozásom. Az unokatestvérem kötéltáncos volt a király
kertjeiben.
– Nem látod, hogy gúnyolódik rajtad? – szólt közbe a hangya.
– Hahó, ki van ott?
– Hahó, hahó – ismétli meg a visszhang a locsoló kanna alján
– Ki szólt?
– Szólt, szólt.
Pikoló mélyen előrehajol, hogy megnézze, ki szólítja a lyukból.
– Vigyázz! Bele fogsz esni – szól rá ma szitakötő, miközben megrázza a
szárnyait.
És Pikoló máris a kanna fenekén találja magát.
– Segítség, segítség! – kiabál Pikoló
Épp arra jön Bibi, a kecske. A fejével felborítja a locsolókannát. Még
szerencse, hogy nem volt benne víz!
– mi van a homlokodon? – kérdezi Pikoló, ahogy újra lélegzethez jut.
– Szarvak, hogy megbökdöshessem a kíváncsi kiscsibéket -feleli a kecske,
és megmutatja a kis szarvakat.
A kiscsibe az úton lépked, találkozik egy csigával.
– Hová mész? – kérdezi tőle?
– Elutazom.
– És mi van a hátadon?
– Hát a csomagjaim.
– Úgy látom nem nagyon sietsz.
– Egyáltalán nem… Egyébként, isten veled… Vigyázz a kiskacsákkal!
A csigának igaza volt, a kiskacsákkal mindig óvatosnak kell lenni.
Különösen mikor a folyóban fürdenek.
– Pikoló, Pikoló, gyere, nézd meg, mi van a vízben!
– Biztosan egy béka.
– Nem, egy aranyhal.
– Gyere a palló szélére, onnan láthatod.
Kis szellő támad, és puff, Pikoló beleesik a folyóba.
– Gyertek gyorsan! – kiabálnak a kacsák. – A kiscsibe beleesett a vízbe!
Nem messze tőlük pecázik egy kisfiú. Máris odaszalad a hálójával, és
kimenti a kiscsibét. A kalapjában viszi vissza a farmra:
– A maguké ez a kiscsibe?
– Igen. Ő Pikoló, a kíváncsi kiscsibe. Már kezdtem aggódni, hol lehet.
Pikoló megszárítkozik a napon, aztán visszatér a baromfiudvarba. És ott,
találjátok ki, kivel találkozik? Egy ugyanolyan kiscsibével, mint ő maga.
– Hogy hívnak?
– Pikotának.
– Engem meg pikolónak. Ha akarod, barátok lehetünk. Gyere, nézzük meg, mi
van az udvarban.
A kíváncsi kiscsibe máris újabb kalandok felé indul.

Postakacsa

Postakacsa
Donald Kacsa munkába ált,
Állást a postánál talált
postásnak lenni nehéz dolog,
Olyan nehéz, nem is gondolod!
Esőben és hóviharban
Szélben, fagyban szakadatlan
Levelet hord a címzettnek,
Ha tinektek szól,
Hát viszi nektek.
Locspocs, árok nem akadály
A csomag mindig célba talál.
A postakacsa nagyon bátor
Nem riad vissza az akadálytól
– Jóságos ég! – kiált Donald.
– A csomagot itt hogy hordom át?!
Még szerencse, hogy nincs egyedül,
Hisz mögötte egy füles egyed ül.
– Figyelj, csacsim! Most rajtad a sor!
A cím a szakadékon túlra szól!
Csacsi pajti jó munkatárs.
Ahol nincs, még ott is utat ás.
Hát ez meg mi?! Kötél az égből?!
– Hahóó!- kiáltja Donald teljes erejéből.
Ki fán lakik, és postára vár,
Nem lehet más, csak Madár Aladár.
Mászik a postás kötélen fel,
Tűnődik magában: csak nem tévedt el?!
Hisz ez a ház az ágról csüng lefelé,
Mintha a földet az éggel összekeverné!
– E különös jelenség oka abban áll
magyarázza rögtön Madár Aladár
hogy a kíváncsi sasok ha a házamra szállnak,
és engem ezúton tanulmányoznának
én is azonnal megfigyelem őket,
így e ritka pillanatra nem várok esztendőket.
Donald búcsút int a tudós madárnak,
S a hallottakat jól megjegyzi magának.
Nem könnyű a szorgos postás munkája
De jő az este, és meleg otthonába
Várja majd Donald puha dunyhája.
– Fáj minden porcikám – nyöszörgi Donald
S épp hogy eléri meleg otthonát.
– Mi lesz, ha egyszer nem bírom ezt tovább?
Ki kézbesíti majd a temérdek postát?
Másnap reggel újra indul,
Bár a rossz idő még odakint dúl.
– Bárcsak lenne egy járművem,
mely nehéz terhem hozná hűen!
De várj csak, Donald! Mi ez itt?
Egy helikopter, mely cipelné terheid!
– Nem is drága! – örvendezett,
s minden számlát rögtön rendezett.
– Aztán jól etessétek meg a csacsimat,
majd tegyétek a garázsba a kiskocsimat!
Diki, Niki és Tiki kiskacsák
Teljesítették a parancsot, ahogy azt kiadták.
Boldog Donald az új járgánnyal.
Egy pillanat, s már a szél hátán szárnyal.
Csak Benny csacsi fakadt keserves sírásra,
Hogy többé nem az ő hátán utazik társa.
Hetedhét országot beszáguld hősünk,
Viszi a sürgönyt: Guba Huba nősül.
Egy levél ide, egy képeslap oda,
A feladó most éppen egy híres szálloda.
Buzgó postásunk könnyedén cikázik,
Bárhova eljut, s nem baj, ha megázik.
Ilyen hosszú úton, mint ez a mai,
Gyakran látni olyat, mi nem mindennapi.
Pince Vince bányász olyat kért például,
Hogy a postásunk azt hitte, menten elájul:
– Aki a mélyben, a föld gyomrában most ás,
annak öröm, ha végre erre jár a postás.
Hozzon hát nekem két kiló marhahúst,
és egyetlen nejemnek egy ajándék ajakrúzst!
– Kívánsága parancs – mondta Donald Kacsa.
Bár furcsa a kérés, de az a feladata.
A legnagyszerűbb dolog az élet folyamán,
Jól tudjuk mind, sosem mennek simán.
– Mi ez a nagy csomag? – kérdi hősünk félve.
Ezt nem bírja a helikopter! Rakjuk inkább félre!
– Sürgős csomag – mondja Tiki. – A címzett ere nagyon vár.
– Ha jól látom, a célállomás éppen Madár Aladár.
Nagyon sok a munka,
De Donald Kacsa bírja.
Végül aztán mégis
a gyerekeket hívja:
– Nos gyerekek, rátok vár
a nehéz csomagszállítás.
Fogjátok be Benny csacsit,
és azon nyomban indulás!
– Máris megyünk, Donald bácsi!
válaszolnak lelkesen.
Nem bánatos többé már
a szorgos csacsi lelke sem.
A boldog csacsi örömében jó hangosan iázott,
Hisz a munka volt mi jókedvéhez mostanában hiányzott.
Donald Kacsa egész úton a nagy csomagon töprengett
Mitől volt a pakk oly nehéz, hogy belé a föld rengett.
Mihez kell egy ilyen csomag pont Madár Aladárnak,
Jobb helyeken ilyen pakkal elefántra vadásznak.
De jaj az égen, a magasban
egy éhes gyomrú sas kering!
Kiürült a nagy bendője,
megéhezett már megint.
Egy sas étlapján nem szerepel
Se uborka, se friss zeller.
Ami viszont nagyon fontos,
Hogy jó barátja a húsboltos,
S ha húst szimatol görbe orra,
Elsőnek ér a disznótorra.
– Ahá! – mondja szimatolva,
s égnek mered minden tolla.
– Húst szállít a légi posta!
s evéshez már kezét mossa.
Jó lesz, Donald ha vigyázol,
S a pácból mielőbb kimászol!
A sasnak húsra támad kedve,
S a csomagért nyúl epekedve.
Nem lesz könnyű ebéd ez sem,
Pedig hogy megenné a húst nyersen.
– Nesze, nesze, ronda pasas
s kupán verte Donald a sast.
A helikopter olyat ütött,
A sas hangosan felsüvöltött.
– Na megállj, te átok fajzat!
kiált a sas, és nagyot jajgat.
Mivel a sas étrendje nem tartalmaz zellert,
Így most is csak a húsra éhes, és megfogja a propellert.
Donald sem rest védekezni s kiált egy jó nagyot:
– A propellert most aztán már jobb, ha békén hagyod!
De a sas nem hagyja magát oly könnyen legyőzni:
– Csak nem gondolja, Donald, hogy maga fog lefőzni?!
– Segítség! Eresszen! – kiáltja Donald,
És a sas fogságából kiszakítja magát.
Magasba repült a zsákmánnyal a sas,
Úgy vélte, az üresnél jobb a teli has.
Donald, a postás másképp vélekedett,
Feje a dühtől egyre vörösebb lett.
A három kiskacsa végre valahára
Célba ért a pakkal a címzett lakására.
Felkiált Tiki: – Megjött a posta!
S izgalmában egyre a földet taposta.
Madár Aladár szemügyre veszi,
S a csomag tartalmát nevén nevezi:
– Ez az a háló, mit várva vártam,
s a célnak megfelel, mondhatom bátran!
– Mihez kell a háló? – kérdik a kicsik.
– Sas-csapda lesz majd, ha jól kifeszítik!
Elszántan jött Donald helikopterével,
Tekerve a pedált teljes erejével.
– Nem menekülsz, tolvaj! – kiáltott mérgesen
– Add vissza a csomagom, vagy ha kell elveszem.
Visszaadta azon nyomban az óriás sas a csomagot,
S fejbe dobta Donald kacsát, ki levegőért kapkodott.
Bajban vagy most, ugye postás?
Mi lesz veled, szegény pajtás?
A helikopter egyre pörög,
S motorja is már csak zörög.
A sas-csapda a hegyen a helyére kerül,
A háló a kanyonban szépen kifeszül.
– Így kell sast fogni? – kérdik a gyerekek
– És az mi a mélyben, ami füstöt ereget?
A sas-csapda ezúttal helikoptert fogott,
a Madár Aladár egyre csak nyafogott:
– Tönkrement egész életem munkája,
a propeller a hálóm jól összekuszálja!
És Pince Vince a föld alatt mit csinál?
Várja a pakkot, s a kapuban álldogál.
– Pince Vince uram, megjött a csomagja!
A postát ezentúl bátran ránk bízhatja.
Pince Vince boldog a kis csomag láttán,
Hisz épségben ideért Benny csacsi hátán.
A derék bányásznak fülig ér a szája,
S hogy a pakkot felbonthassa izgatottan várja.

A SAJTOT OSZTÓ RÓKA

A SAJTOT OSZTÓ RÓKA
Mikor a vadászok hintón mentek vadászni, a sajtot elvesztették. A róka és
a farkas találta meg. Azt mondja a róka:
– Ketten találtuk meg, úgy illik, hogy igazságosan osztozkodjunk rajta.
Ne kapjon az egyik nagyobbat, mint a másik. Majd én kétfelé osztom!
Azután a közepén kezdte kétfelé rágni.
Mikor a túlsó végére ért, látták, hogy nem egyforma nagy.
– Ez nagyobb! – mondta a róka, s lerágott belőle egy darabot. Akkor meg a
másik fele volt a nagyobb, abból rágott le egy darabot.
Addig rágta, osztotta kétfelé, hogy semmi sem maradt.

Tüsi a sündisznó

Tüsi a sündisznó
Tüsi kedves és bátor sündisznó, hosszúkás orra fekete gombban végződik.
Azért nevezték el Tüsinek, mert hátát, nyakát, a fejét és a szeme alatt
az arcát mindenhol tüskék borítják. Egy odúban él, egy csodálatos fa
alatt, az erdőben.
Az alatt a fa alatt lakik egy üregben a Tapsifüles házaspár is, a két
barna nyuszi.
A félelmetes Zsozsó, a vadászkutya gyakran kergeti meg Tapsifüleséket,
akik lélekszakadva rohannak hazáig. Ilyenkor Tüsi nagyon bátran
viselkedik, összegömbölyödik, kimereszti tüskéit és eltorlaszolja barátai
ajtaját.
A Félelmetes Zsozsó leszegett fejjel közeledik, ki akarja ásni a
nyuszikat. Nem nehéz, elég ha kitartóan kapar… Az első mozdulatra
azonban nyüszítve vonul vissza, az orra csupa tüske!
Amint viszatér a nyugalom, Tapsifülesék előjönnek az üregből, és
köszönetképpen egy szép nagy almát ajándékoznak Tüsinek.
Egyszer Tapsifülesék elmesélték Tüsinek, honnan származnak az almák.
– Az erdőn túl – mondták -, nem messze a várostól, vannak gyümölcsösök,
ahol a földön hagyják a lepottyant almát, annyi van belőlük, amennyit
csak akarsz…
Tüsi elindult, hogy ő maga is szerezzen almát…
Találkozik egy őzikével, aki szelíden megszólítja:
– Hová igyekszel, kicsi tüskés sünike?
– A városba megyek almáért – feleli Tüsi.
– A városban nem terem alma – mondja az őzike -, de az erdőn túl bőven
találsz a gyümölcsösben.
– Tudom – feleli Tüsi-, de mégiscsak a város felé kell menni.
Ezzel halad tovább. Egyszer csak megpillant két mókust, amint kézen fogva
lépegetnek. Hirtelen feltűnik a félelmetes Zsozsó, meglátja az őzet, és
dühödten ugat. Az őzike menekül. Az egyik mókus elereszti az öccse kezét
és felszalad egy fára. Egyedül hagyja szegényt, a félelemtől reszkető
kicsit.
Tüsi észreveszi a megrettent mókust. Finoman a mancsai közé veszi és
kimereszti tüskéit. Éppen ideje volt! A félelmetes Zsozsó elszáguld az őz
után.
Miután a kutya eltávolodik, a mókus fellélegzik!
– Köszönöm, uram… A nevem Diótörő.
– Engem Tüsinek hívnak – mondja a süni. – Látod a tüskéimet?… Miért nem
menekültél, mint a testvéred?
– Fáj a szemem – mondja a mókus. – Nem látok Jól. Éppen a Doktorhoz
igyekeztünk a bátyámmal.
– Ki az a doktor?
– Egy állatorvos, nagyon kedves, és szereti a bátyámat – mondja Diótörő.
– Meggyógyítja az erdő minden állatát, ha beteg.
eközben a másik mókus lemászott a fáról.
– Köszönjük Tüsi Úr! – mondja. – Megmentette az öcsémet. Ha egyszer
véletlenül ápolásra lenne azüksége, magát is szívesen elviszem a
Doktorhot.
– Köszönöm, sohasem lehet tudni.
Aztán a két mókus egyszerre kérdezi:
– Hová igyekszel, kedves kicsi süni?
– A városba megyek almáért – feleli Tüsi.
– A köveken nem nő alma – mondják Diótörőék -, de bőven találhatsz az
erdőn túl, a gyümölcsösben.
– Tudom – mondja Tüsi -,de mégis csak a város felé kell menni.
Ezzel mosolyogva indul tovább…
Elérkezik egy gyümölcsösbe, és rengeteg gyönyörű almát talál, meg egy
sünilányt, aki kedvére falatozik.
– Jó napot, süni, mit keresel itt? – kérdezi.
– Almát – feleli Tüsi.
– Vegyél, amennyit csak akarsz – mondja a sünilány. – Aztán megmutatom a
házamat, itt van nem messze… Engem Böskének hívnak. És téged?
Tüsi elbeszélget Böskével. Hirtelen eltűnik egy lyukban, ami eddig nem
látszott a fűben. Pont az orrára esik a ház pincéjében, és ordítani kezd,
ahogy csak a torkán kifér.
Böske, aki jól ismeri a pincét, Tüsi segítségére siet. Nehezen tudja
kihúzni, mert nagyon vérzik az orra és olyan gyenge, hogy majd elájul.
– Mit csináljunk? – tanakodik a süni lány.
– Van két barátom, akik ismernek egy embert az erdőben. Minden beteg
állat őhozzá megy, mindenkit meg tud gyógyítani – mondja Tüsi. – Kérjük
meg őket, hogy vezessenek oda.
– Elkísérlek – mondja Böske.
Megérkeznek Diótörőék fájához.
– Csupa vér az orrod, mi történt, kis sündisznó? – kérdezik a mókusok.
– Menjünk a Doktorhoz – feleli Tüsi orrhangon, mintha náthás lenne.
Megmutatjátok az utat?
– Hát persze – feleli a kis Diótörő.
Diótörő már remekül lát, teljesen meggyógyult a szeme.
– Elkísérem Tüsit és Böskét a nagyon kedves, nagyon okos emberhez.
A Doktor már messziről észreveszi őket:
– Szervusz Diótörő, újabb beteget hozol nekem?
– Igen – feleli Diótörő. – Ő Tüsi. Nagyon fáj az orra!
– Nézzük csak! – mondja a Doktor, és megvizsgálja Tüsi orrát. – Szegény
Tüsim, ez aztán jól eltörött. El kell altassalak, hogy megoperáljam az
orrodat, különben nem fogsz levegőt kapni.
– Úgy is kicsit nagy az orrom – mondja Tüsi. – Nem számít.
– Vágja le a haját is – kéri Böske. Túl hosszú, belelóg a szemébe.
Így is lett. Tüsi alig érzett fájdalmat, a Doktor pedig a műtét után
megitatta finom tejjel. Böske mellette maradt, és Diótörőék is
meglátogatták. Mikor leveszik a kötést, olyan szép kis orrot és olyan
csinos frizurát pillantanak meg, hogy alig ismernek rá.
– Mindenkinek nagyon köszönöm – mondja Tüsi udvariasan.
– Milyen szép vagy – dicséri a sünilány.
-Mi történt Tapsifülesékkel, amíg távol voltam? – kérdezi Tüsi a barátait.
– ó, hat kisnyuszijuk született! – mesélik nevetve Diótörőék.
– Menjünk, nézzük meg őket! – hívja Tüsi Böskét. – A szomszédban laknak.
A süni és a sünilány együtt indul Tapsifülesékhez.
– Ki az? – szól ki Tapsifüles mama.
– Nem lehet, hogy Tüsi jött? – érdeklődik Tapsifüles papa.
– Igen, én vagyok az, Tüsi. Csak útközben, ahogy almát kerestem
összetörtem az orromat, meg a hajamat is levágták…
– Milyen csinos vagy! – mondják Tapsifüleék… – Gyertek, nézzétek meg
agyerekeinket!
Tüsi Bemutatja barátnőjét, Böskét, aztán leülnek Tapsifüleséknél és
elmesélik a történetet.
Az üregből kifelé Tüsi azt mondja Böskének:
– Nagyon köszönöm, hogy megvigasztaltál, és segítettél, amikor beteg
voltam. Most gyere el hozzám, jól megvacsorázunk együtt.
Ahogy belépnek Tüsi odújába, látják, hogy Tapsifülesék telerakták
csodaszép almákkal.

A Kakas meg a színek

A Kakas meg a színek
Peti rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni.
Elment a Kakas sétálni.
– Mért járkálsz te ilyen színtelenül? – ámuldozott a kutya
Megnézte magát a Kakas a víz tükrében.
– Igaz… Igaz, igaza van a Kutyának.
– Ne szomorkodj! – tanácsolta néki a Kutya. – Eredj el a színekhez, ők
majd segítenek rajtad.
Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:
– Színek, színek, segítsetek!
Jól van… – szólt a Piros, és megfestette a taréját és a szakállkáját.
A Kék meg a farktollát
A Zöld a szárnyát.
A Sárga meg a begyét.
– Így már igazi kakas vagy – mondta a kutya.
Ezt a Kakast most te színezd ki. De ne felejtsd el kiszínezni a Kispipit
sem, szép sárgával!

A TEÁSKANNA

A TEÁSKANNA
Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség,
mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt,
méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is
a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta,
mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt.
Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik
helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a
teáskészlet többi tagja – úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet
is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a
teáskanna nagyon jól tudta.
– Ismerem őket! – sóhajtotta. – Ismerem a hibáimat is, be is látom, s
éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái – erényei is
vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de
nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért
vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó
inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok.
Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem
dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott
díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette, de a legszebb
kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle,
letörött a csőre, letörött a füle – a födeléről ne is beszéljünk, arról
már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb:
mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
– Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – sóhajtotta a teáskanna, amikor
később elbeszélte élete történetét. – Azt mondták rólam, hogy rokkant
vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy
szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam,
nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis – akkor
kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint
ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha
eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem
tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért
kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A
földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven
szívemmé – addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem,
élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent,
aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem
tudtam betelni a szépségével – boldog voltam, mert boldog, aki másnak
tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is
gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem
– bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki: Jobb cserepet érdemelne!
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe
került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött
cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

A teknős és a nyúl.

A teknős és a nyúl.
Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkőn.
– Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön!
Nos, ki áll ki velem? – szólt. – Kezdődjék a torna!
Nagy szerényen a teknős: – Megpróbálom – mondta
Te ? – kacagott föl a nyúl. – Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned?
Velem futna versenyt egy ilyen lomha jószág?
Akkor is – szólt a teknős – vállalom a próbát.
Körülállja a pályát a közönség. Rajta!
Kocogni kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta,
Párat ugrik, van már vagy fél pálya előnye.
– Buta teknős! – Gondolja: Csúfot űz belőle.
Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton,
s addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.
Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellet is lassan,
s mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holdfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik
Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémülten fölugrik, nagyot rikkant: Hurrá!
s rohan. – Késő! Így jár a hetvenkedő néha:
henceg, s még a teknős is előtte ér célba.

A teve meg a kisegér

A teve meg a kisegér
Volt egyszer egy agyafúrt kisegér. Mindenkinek túljárt az eszén, a
leghatalmasabb, legerősebb állatokén is.
Odaszaladt egyszer a tevéhez, és felkiáltott neki:
– Akármilyen magasan hordod a fejedet, te teve, mégis én látom meg előbb
a felkelő nap fényét!
– Hogyisne! – mérgesedett meg a teve. – Akkora vagy, mint egy szál
szempillám, én meg, mint egy torony. Hogy láthatnád meg te előbb a nap
fényét,
– Fogadsz-e velem? – kérdezte a kisegér.
– Fogadok!
Megkötötték a fogadást. A teve egész éjszaka nem hunyta le a szemét,
egyre a napfelkeltét lest-várta, nézte a keleti ég alját.
A kisegér fenn üldögélt a teve púpján, ő meg nyugat felé figyelt. Tudta a
ravasz, hogy a kelő nap fénye a nyugati hegyeken verődik vissza, mielőtt
még felkelne a nap.
Lassan virradni kezdett, felragyogtak a nyugati hegyek, a teve meg csak
nézte-leste a keleti ég alját.
A kisegér egyszer csak elkiáltotta magát:
-Ott a nap fénye, ni! Én láttam meg elsőnek!
Megfordult a lomha teve, és látta: csakugyan ott ragyog a nap a nyugati
hegyek ormán. Ámult-bámult: hát eztán nyugaton kel fel a nap? Jó időbe
telt, amíg megértette, hogyan járt túl az eszén a kis egér.
Pironkodott erősen, el is bujdosott nagy szégyenében a messzi pusztákra.
Az okos kis egér tiszteletére pedig Napkeleten azóta is Egerek Havának
nevezik az év első hónapját.

Móricz Zsigmond : A török és a tehenek

Móricz Zsigmond : A török és a tehenek
Volt egy török, Mehemed,
sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed
milyenek a tehenek.
Egyszer aztán Mehemed
lát egy csomó tehenet.
Csudálkozik Mehemed,
Ilyenek a tehenek ?
Én vagyok a Mehemed,
Mi vagyunk a tehenek.
Számlálgatja Mehemed,
Hány félék a tehenek.
Meg is számol Mehemed
három féle tehenet :
fehéret, feketét, tarkát,
Meg ne fogd a tehén farkát !
Nem tudta ezt Mehemed,
S felrúgták a tehenek !