Az üstökös

Az üstökös
– Édesapám, nézze milyen gyönyörű! – kiáltott fel egy kisfiú,
felmutatva az égre.
Az éjszakai égbolt minden lakója a helyén volt, de új látogató érkezett
közéjük, egy üstökös. Ezüst volt a koronája, és hófehér palástja olvadt
fokozatosan a sötétségbe. A csillagok tisztelettudóan kitértek az
útjából. Még a hold is egy felhőpamacs mögé rejtette az arcát, hogy ne
látszódjon rajta a sárga irigység.
– Furcsa története van annak, fiam. Akarod-e hallani? – a választ meg
sem várva folytatta. – A Nap öröktől fogva ragyogott az égen, de fényét
elnyelte a fekete űr.
– Nem való az, hogy sugaraimat elpazaroljam a nagy semmire – gondolta.
– teremtek majd szeretőt magamnak, akinek az arcáról visszatükröződik
reám önnön szépségem.
No, teremtett is majd egy tucatot, akik körülötte keringtek. Volt köztük
kisebb-nagyobb, mindegyiket másért szerette: A Merkúr volt a legtüzesebb,
ő került hozzá legközelebb. A Vénusz szemérmes felhőfátyla
megfejthetetlen titkokként izgatta. A Föld volt talán a legszebb. Mély
tengerek és hófödte hegycsúcsok bűvölték el változatosságukkal. A Mars
harciasságával és hűségével ejtette rabul, az óriásbolygók pedig
drágaköves gyűrűkkel csábították. Még a Plútót is szerette elérhetetlen
távolsága miatt.
Hanem volt egy, amelyikkel sehogyan sem tudott megbékülni. Kicsi is volt,
szürke is, alig lehetett észrevenni a többi közt. Hiába nézett
gyönyörködve a kincseire, nem tudták szemei elől eltakarni azt a kis
foltot az égen.
Gondolt akkor egyet és eltaszította magától. Elröpítette a hideg űr
legmélyére. Ahogy távolodott tőle a kis bolygó, hűlni kezdett és jég
borította be az egész felszínét. Teltek-múltak az évek és elérkezett ő
oda, ahonnét már nem lehet messzebb kerülni, a világ legvégére. Hanem a
világ végéről már csak visszafelé van út, megfordult, és elkezdett
zuhanni. Elsuhant a Plútó mellett folyamatosan gyorsulva, és a
Szaturnuszhoz közeledve már olyan sebesen száguldott, hogy csak egy
elmosódott vonalnak látta gyűrűit. Ahogy megcirógatták arcát a
fénysugarak, olvadni kezdett a jég, majd tovább hevült és színes lángok
öltöztették új ruhába. Ezt mi távolról fehérnek látjuk, mert a fehér
magába foglal minden színt.
– Ki vagy te, gyönyörűséges látogatóm? – kérdezte tőle a Nap.
– Én vagyok az, a legutolsó. Én vagyok az, kit kilöktél a feneketlen
éjszakába.
– Ó, az nem lehet! Nem is hasonlítasz arra a szürke kavicsra…
– Arany-fényed felolvasztotta könnyeimet, és lángra lobbantott, ahogy
újra megéreztem közelségedet.
– Maradj itt velem! – kérlelte őt a Nap. – Te lehetnél nekem mind
közül a legkedvesebb.
– Nem tudok – felelt szomorúan az üstökös. – Nincs már erő, mi
megállíthatna engem, de ha eljutok a világ túlsó végére, visszafordulok
és láthatsz újra.
– Csak egy kicsit várj még! – kiáltott utána a Nap, de az Üstökös már
messze járt, koronája halványulni kezdett, és színes palástja semmivé
foszlott.
Tudod fiam, azóta egy emberöltőt kell várnia, hogy néhány pillanatra
láthassa kitagadott kedvesét. Az Üstökös pedig minden alkalommal közelebb
repül hozzá, kisebb lesz és gyengébb. Egyszer majd felrobban, és darabjai
belezuhannak a Nap lángoló óceánjaiba.
Akkor együtt lehetnek újra.