Az egerek (magyar népmese)

Az egerek (magyar népmese)

Volt egyszer valahol egy szegény ember. Annyi gyereke volt, mint csillag az égen, még annál is több eggyel. Már az egész világ a komája volt, mikor megint egy fia született, azt sem tudta, kit hívjon keresztapának. Ahogy elindult keresztapát keresni, találkozott egy rongyos koldussal, aki azt kérdezi tőle.
– Hová mégy, te szegény ember?
– Megyek a kisfiamnak keresztapát keresni.
– Nem menj tovább, leszek én a keresztapja – mondja a koldus.
A szegény ember nem bánta, mindjárt hazamentek. Mikor megvolt a keresztelő, a koldus belenyúlt a szűre ujjába, kivett egy nagy szeget és odaadta az embernek, hogyha majd a fiú tizennyolc éves lesz, küldje ki az erdőbe a tisztásra, ott kopogtassa meg a földet, s az övé lehet, amit talál. Azzal elment. Telt-múlt az idő, a fiú tizennyolc éves lett. Egyszer a testvérei éppen arról beszélgettek, hogy melyik mit kapott a keresztapjától, s csúfolták a legkisebbiket, hogy ő semmit sem kapott. Elkezdett sírni, s bement az édesapjához megkérdezni: igaz-e, hogy neki semmit sem adott a keresztapja?
– Dehogynem – feleli az apja -, itt van ez a szeg, eredj ki az erdőbe a tisztásra, kopogtasd meg a földet, s a tiéd lesz, amit találsz.
Kiment a fiú, megkopogtatta a földet, az mindjárt megnyílt, s egy szép palota állt előtte, a kapujában ott ült az öreg koldus. Azt mondja a fiúnak.
– Menj be a középső szobába, amit találsz, azt tedd el, azon fogsz feleséget szerezni.
A fiú bement, s egy piculát talált a középső szoba padján. Zsebre tette, s kiment. Amint kilépett a kapun, a föld megint összecsukódott, s a fiú elindult világgá. Ment mendegélt, egyszer egy folyóhoz ért. Megkeresi a hídját, hát épp ott állt egy öregasszony, aki a kötényéből kis macskákat dobált a vízbe, hogy menjenek isten hírével. Már csak egy kis macska volt a kezében, amikor a fiú odaért hozzá, s mondja az öregasszonynak.
– Édes néném, ne dobja vízbe már azt a kis macskát, inkább megveszem én!
Oda is adta neki a piculáért, a fiú meg a bakójába tette, s azzal ment tovább. Ment, mendegélt, egyszer egy olyan városba ért, amelyiknek még hírét sem hallotta. Bement, hát látja, hogy egy csapat ember tart egy szép palota felé, mindegyiknek seprű, vagy vasvilla van a kezében. Nem állta meg, megkérdi az egyiktől: miért mennek abba a szép palotába vasvillával és seprűvel?
– Gyere be – mondja az ember -, meglátod!
Bementek a kapun, meg sem állottak egy szép nagy szobáig. Nem volt abban semmi más, csak egy nagy asztal, körülötte székek, s az asztal szépen meg volt terítve. Csupa arany és ezüst volt az asztalon, merthogy ez volt a király ebédlője. Nemsokára bejött a király a családjával, meg sok báróval, gróffal és herceggel. Asztalhoz ültek, akkor mindegyiknek a háta mögé állt egy vasvillás, vagy seprűs ember. Behozták ez első tál ételt. Egyszeriben tele lett az asztal egérrel. Hiába szurkálták őket a vasvillás emberek, nem ért az semmit, mert annyi özön egér talán ma már a világon sincs, amennyi ott nyüzsgött. Nem bírt ott tőlük senki egy falathoz sem jutni, hiába hoztak akármennyi ételt. A fiú csak nézte, nézte, egyszer aztán azt mondja a királynak:
– Felséges királyom, nem vasvilla kell ide. Ha engedelmet kapok, rögtön megszabadítom én a várost az egerektől!
– Ha megteszed, neked adom a lányomat és a fele országomat! – mondja a király.
A fiú sem volt rest, az asztalra dobta a macskát, hát amennyi egér volt,annyifelé szaladt. Azután kényelmesen megebédelhettek, de már akkor a fiú is ott ült az asztalnál, a királykisasszony mellett. Ez volt a kézfogó. Másnap hazament a fiú, hozott magával egy szekér macskát, hogy minden házba jusson.
Azután megtartották a lakodalmat, s még most is élnek, ha meg nem haltak.
bakó – tarisznya
picula – tíz krajcáros ezüst váltópénz