A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA
Egy férfinak meghalt a felesége, és ott maradt elárvult kislányával
együtt. Élt azonban a szomszédságukban egy özvegyasszony, annak is volt
egy kisleánya, s a két gyermek mindig együtt játszott.
Egy napon aztán az özvegyasszony így szólt az ember kislányához: – Mondd
meg édesapádnak, hogy vegyen el engem feleségül, s én jó anyád leszek,
majd meglátod! Minden reggel kalácsot kapsz.
A kisleány addig-addig kérlelte az apját, míg az valóban feleségül vette
a szomszédasszonyt. A mostoha azonban csak az első néhány reggelen
tartotta be ígéretét. Később a kislány már csak nyírfavesszőt kapott
reggelire, amit úgy kell érteni, hogy mindannyiszor megverte jó alaposan
nyírfavesszővel, valahányszor a gyermek nem elégedett meg egy darab
penészes kenyérrel vagy hideg kásával. A saját édesleányának azonban
mindig frissen sült foszlós kalács volt a reggelije.
A szegény kislány sokat sírt, ha azonban panaszkodni mert az édesapjának,
akkor még rosszabbul ment a sora, mert a mostohája olyankor még jobban
elverte, mihelyt az apja elment dolgozni.
Nem telt bele sok idő, a mostoha már végleg el akarta üldözni a kisleányt
a háztól, mert úgy gondolta, hogy túl sokat eszik, és túl sokba kerül.
Ezért aztán egyik reggel leküldte a mostohaleányát a tóra, ahova a
tündérek fürödni jártak. Oda pedig emberfiának tilos volt közelíteni. Az
olyan vakmerőt, aki mégis látni akarta a tündéreket, lehúzták magukkal a
mélybe, ahonnan soha többé vissza nem térhetett.
A szegény kisleány azért csak bátran odament, és a vízitündérek nem
bántották, mert látták, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét. Inkább
részvéttel kérdezték tőle, hogy kicsoda, és miért olyan nagyon szomorú. A
kisleány őszintén elmondott mindent: hogyan kínozza őt a gonosz mostohája.
Ezt hallva, a tündérek szíve megesett rajta, s amikor szegényke éppen
vizet merített a tóból, és el akart menni, szép új ruhába öltöztették, és
útravalóul mindegyikük még áldást is mondott rá:
– Amerre lépsz, fakadjanak virágok a lábad nyomában! – mondta az első.
– Valahányszor megszólalsz, édes illat áradjon a leheletedből! – szólt a
második.
– Mindennap, amikor mosakodol, egy aranyat találj a mosdótáladban!
tette hozzá a harmadik.
A mostoha tágra nyílt szemmel bámult a kisleányra, mikor az hazatért, és
egyáltalán nem örvendezett a jöttén. Mikor azonban még az ajándékokról is
hallott, és hamarosan meg is győződött róla, hogy minden igaz, amit a
kislány mond, belesápadt az irigységbe, és így gondolkozott magában:
– Az én édesleányom ennél sokkal többet érdemelne!
Másnap reggel szépen felöltöztette a tulajdon leányát, és őt is elküldte
a tóra vízért.
A tündérek haragosan jöttek oda hozzá, hogy megkérdezzék, kicsoda, és mit
keres itt.
A leány gőgösen viselkedett, előkelősködött és hazudott. Azt mondta, hogy
ő egy nemes kisasszony, és azt akarja, hogy neki még sokkal szebb
ajándékot adjanak annál, amilyent a koldusleány kapott tőlük.
Szavaira egyszeriben zavaros lett a tó vize, a tündérek pedig sárral
dobálták a leányt úgy, hogy az sártól, víztől csapzottan futott haza. A
tündérek még sorban átkot is mondtak rá:
– Amerre mégy, tövisek nőjenek a lábad nyomán! – szólt az első.
– Mikor megszólalsz, bűzös lehelet áradjon a szádból! – mondta a második.
– Valahányszor mosakodsz, csúf varangyos békát találj a mosdótáladban!
toldotta meg a harmadik.
Hazaérve a leány bömbölve mondta el, hogyan járt, és felsorolta, milyen
átkokat szórtak a fejére a tündérek. Mikor anyja meglátta ilyen
állapotban, és meghallotta mindezt, egész dühét a mostohaleányán töltötte
ki. Ettől kezdve nem volt szegénykének egyetlen jó napja sem, elkergetni
azonban nem akarta az arany miatt, amelyet minden reggel ő maga vett ki a
kisleány mosdótálából, és félretett a saját lányának.
A csodálatos tulajdonságokkal megáldott leány híre egy idő múlva a
királyfihoz is eljutott, aki kijelentette:
– Csakis ez a leány lehet az én feleségem, senki más!
Pompás hintót és gyönyörű ruhákat küldött néki, hogy abban hozzák el a
királyi kastélyba.
A mostoha azonban nyomban gonosz tervet főzött ki: csúf leányával együtt
ő maga is beült a hintóba. Útközben azután kiszúrták a királyfi
menyasszonyának a szemét, és az út melletti ingoványba dobták anélkül,
hogy a kocsis észrevette volna.
Ezután a gonosz mostoha a saját csúfságos leányát öltöztette bele a szép
menyasszonyi ruhába, és így érkeztek meg a kastélyba.
A királyfi eléjük sietett, kiemelte vélt menyasszonyát a hintóból, és így
kiáltott:
– Te vagy az, aki után szívem oly sóvárogva vágyott?
– Igen én – szólt a leány -, senki más.
Amint azonban szólásra nyitotta a száját, olyan bűzös lehelet áradt
belőle, hogy a királyfit ájulás környékezte. S lám, amint az
álmenyasszony végigment a kastély udvarán, a kövek közül nyomban tövises
ágak nőttek úgy, hogy alig lehetett köztük előbbre jutni.
– Hát ez meg mi? – kiáltott fel csodálkozva a királyfi. – Hát ezek az én
menyasszonyom ajándékai?
– Ez mind csak az út fáradalmaitól van – mondta a gonosz mostoha.
Mindez megváltozik majd, ha a menyasszony egy időre egyedül maradt és
pihenhet.
Ezzel az öregasszony bezárkózott a leányával egy szobába, és másnap
reggel, mikor a leánya mosdott, az anyja maga öntötte ki a mosdóvizét,
hogy senki észre ne vehesse a csúf varangyos békát. Eközben a szegény
megvakított leány valahogyan kivergődött az ingoványból, elvonszolta
magát egy út menti fáig, és mivel kimondhatatlanul fáradt és elgyötört
volt, ott nyomban el is nyomta az álom.
Mikor felébredt, nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és hangosan
elkezdett sírni. Akkor három hófehér hattyú repült arra, meghallották a
szívettépő sírást, leszálltak hát a fa ágára, és megszólították a leányt:
– Szegény kislány! Hintsd meg a szemgödreidet azzal a harmattal, amit
ennek a fának a levelein találsz!
Alig ért a harmatvíz az élettelen szemgödrökhöz, a kisleány visszanyerte
szeme világát, és még sokkal jobban látott, mint azelőtt. Most már látta,
hogy világos nappal van, és az emberek a mezőre tartanak dolgozni.
Felkerekedett hát, és továbbment az országúton. Déltájban elért a királyi
kastélyhoz. Amerre végigment, megálltak az emberek, és bámulva nézték,
mert mögötte az út egész hosszában csodaszép virágok nyíltak, és mikor
barátságosan köszöntötte a szembejövőket, édes illat áradt a leheletéből.
Mikor a királyfinak jelentették, hogy egy ilyen és ilyen koldusleány van
odakinn, az boldogan felkiáltott:
– Nem koldusleány az! Amit elmondtatok, arról megismerem, hogy ő az én
kedves menyasszonyom! Gyorsan tárjátok ki a kaput, és vezessétek hozzám!
– Azzal ő maga is elébesietett a leánynak, karjaiba ölelte, és
megcsókolta.
Így hát napvilágra került a mostoha és csúf leányának gonoszsága. A
király mindkettejüket szögekkel kivert hordóba záratta, és egy magas hegy
tetejéről a tengerbe vettette.
Aztán pedig fényes lakodalmat ült a szegény kis árvaleánnyal, akiből szép
és boldog királynő lett.