A TEÁSKANNA

A TEÁSKANNA
Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség,
mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt,
méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is
a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta,
mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt.
Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik
helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a
teáskészlet többi tagja – úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet
is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a
teáskanna nagyon jól tudta.
– Ismerem őket! – sóhajtotta. – Ismerem a hibáimat is, be is látom, s
éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái – erényei is
vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de
nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért
vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó
inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok.
Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem
dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott
díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette, de a legszebb
kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle,
letörött a csőre, letörött a füle – a födeléről ne is beszéljünk, arról
már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb:
mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
– Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – sóhajtotta a teáskanna, amikor
később elbeszélte élete történetét. – Azt mondták rólam, hogy rokkant
vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy
szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam,
nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis – akkor
kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint
ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha
eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem
tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért
kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A
földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven
szívemmé – addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem,
élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent,
aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem
tudtam betelni a szépségével – boldog voltam, mert boldog, aki másnak
tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is
gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem
– bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki: Jobb cserepet érdemelne!
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe
került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött
cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.