A Bolondos legény

Volt egyszer egy szegény ember, aki holta után három fiára egy bikát hagyott.   A fiúk úgy egyeztek meg, hogy mind a hárman építenek egy-egy pajtát, s amelyikbe a bika belefut, azé legyen.   No, építenek is: a két nagyobb olyan cifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik – az egy kicsit bolondos volt – hitvány nyírfavesszőből font egyet. Eleresztik a bikát, s hát egyenesen a vesszőpajtába futott.   A két nagyobb legény eleget bosszankodott, de ők akarták így, oda kellett engedni a bikát a bolondnak.   A fiú egyszeribe kötelet vet a bika fejére, s annál fogva vezeti a vásárra.   Amint megy az országúton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas fűzfa elkezd nyikorogni, mint a csíki szekér.   “Hm – gondolja magában a bolondos legény -, ez bizonyosan meg akarja venni a bikát.”   Odakiált a fűzfának: – Mit adsz érte, hé?   De a fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott.   “Ehe – gondolja a legény -, ennek, látom, úgy kell, ha mind a két szarvát leütöm.”   – Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra.   Hanem a fűzfa csak nyikorgott.   – Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! Majd eljövök a jövő héten.   Azzal megköti a bikát a fűzfához, ő meg elindul hazafelé.   Kérdik otthon a bátyjai: – No, te bolond, eladtad-e a bikát?   – Meghiszem azt – felelte a bolondos legény.   – Kinek adtad el, te bolond? Mert tudom, hogy istenesen megcsaltak – kötekedik vele a legnagyobb testvér.   – De hiszen jó helyen van az, hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért.   – Hát a pénz hol van?   – Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.   Kacagni kezd a két legény. – No, te világ bolondja! Azt ugyan jól eladtad, majd megkapod az árát borjúnyúzó nagypénteken.   A bolondos legény nem is hederített a bátyjaira.   Elmegy egy hét múlva a fűzfához, kéri tőle a pénzt, de az még csak azt sem mondta, hogy Mihály bá!   – Úgy-e! – mondja a legény. – Hát ez a becsület?   Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára, s az gyökerestül kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta!   Azt mondja a fűzfának a legény:   – No, hallod-e, ebből már elviszem a tartozásodat, a többit meg elviszem kamatnak. Úgy, amint volt, kiemelte az üstöt, belehúzta a fejsze nyelébe, fellódította a hátára, s hazáig meg sem állott.   Amikor megérkezik, meglátja a két másik legény a tenger pénzt, összesúgnak-búgnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak.   Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra.   Ennek a királynak olyan lánya volt, hogy soha emberi lélek meg nem tudta kacagtatni, úgy búnak ereszkedett.   Mikor a bolondos legény elmondotta a panaszát, olyan hegyesen elkacagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.   Azt mondja erre a király: – No, te legény! Én megfogadtam, hogy aki a lányomat meg tudja kacagtatni, annak adom, és nem is másítom meg a szavamat. Neked adom a lányomat s fele királyságomat, a testvéreidet pedig elkergetem az országból.   – Fölséges királyom! Ne kergesd el szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek.   – Jól van, teljék kedved – mondta a király.   Csaptak aztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap és hét éjjel még a ló is bort ivott.   Azután a szerelmes pár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, s ha kiszállnak, legyenek a vendégeitek!

Az egerek (magyar népmese)

Az egerek (magyar népmese)

Volt egyszer valahol egy szegény ember. Annyi gyereke volt, mint csillag az égen, még annál is több eggyel. Már az egész világ a komája volt, mikor megint egy fia született, azt sem tudta, kit hívjon keresztapának. Ahogy elindult keresztapát keresni, találkozott egy rongyos koldussal, aki azt kérdezi tőle.
– Hová mégy, te szegény ember?
– Megyek a kisfiamnak keresztapát keresni.
– Nem menj tovább, leszek én a keresztapja – mondja a koldus.
A szegény ember nem bánta, mindjárt hazamentek. Mikor megvolt a keresztelő, a koldus belenyúlt a szűre ujjába, kivett egy nagy szeget és odaadta az embernek, hogyha majd a fiú tizennyolc éves lesz, küldje ki az erdőbe a tisztásra, ott kopogtassa meg a földet, s az övé lehet, amit talál. Azzal elment. Telt-múlt az idő, a fiú tizennyolc éves lett. Egyszer a testvérei éppen arról beszélgettek, hogy melyik mit kapott a keresztapjától, s csúfolták a legkisebbiket, hogy ő semmit sem kapott. Elkezdett sírni, s bement az édesapjához megkérdezni: igaz-e, hogy neki semmit sem adott a keresztapja?
– Dehogynem – feleli az apja -, itt van ez a szeg, eredj ki az erdőbe a tisztásra, kopogtasd meg a földet, s a tiéd lesz, amit találsz.
Kiment a fiú, megkopogtatta a földet, az mindjárt megnyílt, s egy szép palota állt előtte, a kapujában ott ült az öreg koldus. Azt mondja a fiúnak.
– Menj be a középső szobába, amit találsz, azt tedd el, azon fogsz feleséget szerezni.
A fiú bement, s egy piculát talált a középső szoba padján. Zsebre tette, s kiment. Amint kilépett a kapun, a föld megint összecsukódott, s a fiú elindult világgá. Ment mendegélt, egyszer egy folyóhoz ért. Megkeresi a hídját, hát épp ott állt egy öregasszony, aki a kötényéből kis macskákat dobált a vízbe, hogy menjenek isten hírével. Már csak egy kis macska volt a kezében, amikor a fiú odaért hozzá, s mondja az öregasszonynak.
– Édes néném, ne dobja vízbe már azt a kis macskát, inkább megveszem én!
Oda is adta neki a piculáért, a fiú meg a bakójába tette, s azzal ment tovább. Ment, mendegélt, egyszer egy olyan városba ért, amelyiknek még hírét sem hallotta. Bement, hát látja, hogy egy csapat ember tart egy szép palota felé, mindegyiknek seprű, vagy vasvilla van a kezében. Nem állta meg, megkérdi az egyiktől: miért mennek abba a szép palotába vasvillával és seprűvel?
– Gyere be – mondja az ember -, meglátod!
Bementek a kapun, meg sem állottak egy szép nagy szobáig. Nem volt abban semmi más, csak egy nagy asztal, körülötte székek, s az asztal szépen meg volt terítve. Csupa arany és ezüst volt az asztalon, merthogy ez volt a király ebédlője. Nemsokára bejött a király a családjával, meg sok báróval, gróffal és herceggel. Asztalhoz ültek, akkor mindegyiknek a háta mögé állt egy vasvillás, vagy seprűs ember. Behozták ez első tál ételt. Egyszeriben tele lett az asztal egérrel. Hiába szurkálták őket a vasvillás emberek, nem ért az semmit, mert annyi özön egér talán ma már a világon sincs, amennyi ott nyüzsgött. Nem bírt ott tőlük senki egy falathoz sem jutni, hiába hoztak akármennyi ételt. A fiú csak nézte, nézte, egyszer aztán azt mondja a királynak:
– Felséges királyom, nem vasvilla kell ide. Ha engedelmet kapok, rögtön megszabadítom én a várost az egerektől!
– Ha megteszed, neked adom a lányomat és a fele országomat! – mondja a király.
A fiú sem volt rest, az asztalra dobta a macskát, hát amennyi egér volt,annyifelé szaladt. Azután kényelmesen megebédelhettek, de már akkor a fiú is ott ült az asztalnál, a királykisasszony mellett. Ez volt a kézfogó. Másnap hazament a fiú, hozott magával egy szekér macskát, hogy minden házba jusson.
Azután megtartották a lakodalmat, s még most is élnek, ha meg nem haltak.
bakó – tarisznya
picula – tíz krajcáros ezüst váltópénz

Zizi a játékos őzike

Zizi a játékos őzike
Zizi, a pettyes hátú őzgidácska az erdő legfiatalabb lakója, Titi
mókussal egész nap barangol, hogy minél többet lásson a világból.
– Ide figyelj, Titi – torpant meg hirtelen Zizi. – Úgy szeretnék egy
kicsit labdázni.
– Remek ötlet! válaszolta Titi. – Csakhogy nincs labdánk.
– Óóó! – sóhajtotta csalódottan Zizi.
– No, azért ne lógasd az orrodat, Zizikém! – vigasztalja Titi. – tudod,
én már rengeteg labdát készítettem. Például… ööö… falevélből. – S
Titi már gyúrja is a levél-labdát, Zizi pedig ámulattal figyeli.
– Már kész is – mondja büszkén Titi. Ám a következő pillanatban huss! egy
huncut széllökés felkapja a leveleket. és széthordja őket a levegőben.
– Elrepült a játékunk! – kiáltja csalódottan Zizi.
– Hogy fogunk most labdázni? – kérdezi Zizi, a pettyes hátú őzike. De
nini! Mi ez a gömbölyű itt a földön?
– Egy igazi labda! egy igazi labda! – lelkendezik Zizi.
Zizi már is türelmetlenül nyúl a labda után.
– Aú! – kiáltja panaszosan, és hátrébb szökken.
– Hiszen ez a labda szúr! Így nem lehet vele játszani!
– Tüskés labda? Ilyet még nem láttam – hüledezik Titi is.
Most aztán mindkettejük szeme elkerekedik a csodálkozástól, mert a
labdából előbukkan két kis lábacska, két kis fülecske meg szem, és egy
fényes orrocska.
Zizi nem érti, mi történt. Épp ekkor érkezik oda a mamája, aki így
vigasztalja:
– Tudod, Zizi, ez nem labda, hanem egy kedves kis állat, a sün. Csak
amikor alszik, öszegömbölyödik… Látod, ma is láttál valami újat.

Phoebe Gilman: Semmiből valami

Phoebe Gilman: Semmiből valami
Amikor Jóska megszületett, nagyapja, az öreg szabó, varrt neki egy
csodálatos takarót, hogy mindig jó meleg vacok lehessen az ágyacskája, és
szépeket álmodhasson.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos takaró fölött is elszállt az idő.
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a takarót! Elnyűtt és rongyos, sőt csúnya és rojtos!
Itt az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! – kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a takarót, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótű már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk….. egy csodálatos
kabátkát.
Jóska magára kapta a csodálatos kabátot, és már szaladt is az udvarra
játszani.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos kabát fölött is elszállt az idő.
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a kabátot! Túl kicsi, úgy összement, hogy már be sem
lehet gombolni a hasadon! Itt az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a kabátkát, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótŰ már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk…… egy csodálatos
mellénykét.
Másnap az iskolában Jóska a csodálatos mellénykében feszített.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos mellény fölött is elszállt az idő
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a mellénykét! Tintás és foltos, festékes és bojtos! Itt
az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a mellénykét, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótő már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk……………… egy
csodálatos nyakkendőt.
Jóska nyakában ott lógott a csodálatos nyakkendő minden péntek este,
amikor nagyapóhoz és nagyanyóhoz mentek vacsorára.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos nyakkendő fölött is elszállt az idő
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a nyakkendőt! Szinte lekonyul a csücske, nem lehet a
zsírpacnit kimosni belőle. Itt az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a nyakkendőt, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótű már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk…… egy csodálatos
zsebkendőt.
Jóska azután belecsavarta csodálatos zsebkendőjébe az üveggolyó
gyűjteményét, hogy ezentúl ki ne gurulhassanak a zsebéből.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos zsebkendő fölött is elszállt az idő.
Egy nap aztán így szólt Jóska édesanyja:
– Jóska, nézd ezt a zsebkendőt! Annyira használt, hogy teljesen rongyos,
bolyhos, és foltos. Itt az ideje, hogy kidobja az ember!
– Majd nagyapó megjavítja! kiáltott fel Jóska. És úgy is lett. Nagyapó
megfogta a zsebkendőt, fordította erre, fordította arra, és csak ennyit
szólt:
– Hmm. S az ollója már repült is, nyissz, nyissz. A varrótű már szaladt
is, be és ki, be és ki.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk….. egy csodálatos
gombocskát.
Jóska azután megkérte édesanyját, hogy varrja fel a csodálatos gombot a
legkedvesebb nadrágjára.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hónapok, és Jóska egyre nagyobbacska lett,
bizony a csodálatos gombocska fölött is elszállt az idő.
Egy nap aztán így kiáltott fel Jóska édesanyja:
– Jóska fiam, hová lett a gombod?
Jóska lenézett a hasa közepére. A gombnak hűlt helyét sem lelte. Kereste
mindenütt, de meg nem találta.
Elszaladt nagyapóék házához, és elkeseredetten felkiáltott:
– Elveszett a gombom! A csodálatos gombom!
Édesanyja a sarkában futott.
– Idehallgass Jóska! A gombnak lőttek, vége, eső után köpönyeg. Semmiből
valamit még nagyapó sem tud csinálni.
Jóska nagyapja szomorúan csóválta a fejét.
– Bizony, bizony, igaza van édesanyádnak. Semmiből valamit még én sem
tudok csinálni.
Másnap reggel Jóska fogta a táskáját, és szokás szerint elment az
iskolába.
– Hmm – csak ennyit szólt, amint a töltőtolla elkezdett sercegni a
papíron. Szaladt a toll hegye fel és le, fel és le.
– Pont elég anyag van itt, hogy csinálhassunk…………. egy csodálatos
kis történetet. – mondta.
Itt a vége fuss el vele,
Így született ez a mese.
Semmiből lett valami.
Ügyes gyerek a Józsi.
Angolból fordította és átdolgozta:
Hegedüs Béla

Az üstökös

Az üstökös
– Édesapám, nézze milyen gyönyörű! – kiáltott fel egy kisfiú,
felmutatva az égre.
Az éjszakai égbolt minden lakója a helyén volt, de új látogató érkezett
közéjük, egy üstökös. Ezüst volt a koronája, és hófehér palástja olvadt
fokozatosan a sötétségbe. A csillagok tisztelettudóan kitértek az
útjából. Még a hold is egy felhőpamacs mögé rejtette az arcát, hogy ne
látszódjon rajta a sárga irigység.
– Furcsa története van annak, fiam. Akarod-e hallani? – a választ meg
sem várva folytatta. – A Nap öröktől fogva ragyogott az égen, de fényét
elnyelte a fekete űr.
– Nem való az, hogy sugaraimat elpazaroljam a nagy semmire – gondolta.
– teremtek majd szeretőt magamnak, akinek az arcáról visszatükröződik
reám önnön szépségem.
No, teremtett is majd egy tucatot, akik körülötte keringtek. Volt köztük
kisebb-nagyobb, mindegyiket másért szerette: A Merkúr volt a legtüzesebb,
ő került hozzá legközelebb. A Vénusz szemérmes felhőfátyla
megfejthetetlen titkokként izgatta. A Föld volt talán a legszebb. Mély
tengerek és hófödte hegycsúcsok bűvölték el változatosságukkal. A Mars
harciasságával és hűségével ejtette rabul, az óriásbolygók pedig
drágaköves gyűrűkkel csábították. Még a Plútót is szerette elérhetetlen
távolsága miatt.
Hanem volt egy, amelyikkel sehogyan sem tudott megbékülni. Kicsi is volt,
szürke is, alig lehetett észrevenni a többi közt. Hiába nézett
gyönyörködve a kincseire, nem tudták szemei elől eltakarni azt a kis
foltot az égen.
Gondolt akkor egyet és eltaszította magától. Elröpítette a hideg űr
legmélyére. Ahogy távolodott tőle a kis bolygó, hűlni kezdett és jég
borította be az egész felszínét. Teltek-múltak az évek és elérkezett ő
oda, ahonnét már nem lehet messzebb kerülni, a világ legvégére. Hanem a
világ végéről már csak visszafelé van út, megfordult, és elkezdett
zuhanni. Elsuhant a Plútó mellett folyamatosan gyorsulva, és a
Szaturnuszhoz közeledve már olyan sebesen száguldott, hogy csak egy
elmosódott vonalnak látta gyűrűit. Ahogy megcirógatták arcát a
fénysugarak, olvadni kezdett a jég, majd tovább hevült és színes lángok
öltöztették új ruhába. Ezt mi távolról fehérnek látjuk, mert a fehér
magába foglal minden színt.
– Ki vagy te, gyönyörűséges látogatóm? – kérdezte tőle a Nap.
– Én vagyok az, a legutolsó. Én vagyok az, kit kilöktél a feneketlen
éjszakába.
– Ó, az nem lehet! Nem is hasonlítasz arra a szürke kavicsra…
– Arany-fényed felolvasztotta könnyeimet, és lángra lobbantott, ahogy
újra megéreztem közelségedet.
– Maradj itt velem! – kérlelte őt a Nap. – Te lehetnél nekem mind
közül a legkedvesebb.
– Nem tudok – felelt szomorúan az üstökös. – Nincs már erő, mi
megállíthatna engem, de ha eljutok a világ túlsó végére, visszafordulok
és láthatsz újra.
– Csak egy kicsit várj még! – kiáltott utána a Nap, de az Üstökös már
messze járt, koronája halványulni kezdett, és színes palástja semmivé
foszlott.
Tudod fiam, azóta egy emberöltőt kell várnia, hogy néhány pillanatra
láthassa kitagadott kedvesét. Az Üstökös pedig minden alkalommal közelebb
repül hozzá, kisebb lesz és gyengébb. Egyszer majd felrobban, és darabjai
belezuhannak a Nap lángoló óceánjaiba.
Akkor együtt lehetnek újra.

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA

A TÜNDÉREK AJÁNDÉKA
Egy férfinak meghalt a felesége, és ott maradt elárvult kislányával
együtt. Élt azonban a szomszédságukban egy özvegyasszony, annak is volt
egy kisleánya, s a két gyermek mindig együtt játszott.
Egy napon aztán az özvegyasszony így szólt az ember kislányához: – Mondd
meg édesapádnak, hogy vegyen el engem feleségül, s én jó anyád leszek,
majd meglátod! Minden reggel kalácsot kapsz.
A kisleány addig-addig kérlelte az apját, míg az valóban feleségül vette
a szomszédasszonyt. A mostoha azonban csak az első néhány reggelen
tartotta be ígéretét. Később a kislány már csak nyírfavesszőt kapott
reggelire, amit úgy kell érteni, hogy mindannyiszor megverte jó alaposan
nyírfavesszővel, valahányszor a gyermek nem elégedett meg egy darab
penészes kenyérrel vagy hideg kásával. A saját édesleányának azonban
mindig frissen sült foszlós kalács volt a reggelije.
A szegény kislány sokat sírt, ha azonban panaszkodni mert az édesapjának,
akkor még rosszabbul ment a sora, mert a mostohája olyankor még jobban
elverte, mihelyt az apja elment dolgozni.
Nem telt bele sok idő, a mostoha már végleg el akarta üldözni a kisleányt
a háztól, mert úgy gondolta, hogy túl sokat eszik, és túl sokba kerül.
Ezért aztán egyik reggel leküldte a mostohaleányát a tóra, ahova a
tündérek fürödni jártak. Oda pedig emberfiának tilos volt közelíteni. Az
olyan vakmerőt, aki mégis látni akarta a tündéreket, lehúzták magukkal a
mélybe, ahonnan soha többé vissza nem térhetett.
A szegény kisleány azért csak bátran odament, és a vízitündérek nem
bántották, mert látták, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét. Inkább
részvéttel kérdezték tőle, hogy kicsoda, és miért olyan nagyon szomorú. A
kisleány őszintén elmondott mindent: hogyan kínozza őt a gonosz mostohája.
Ezt hallva, a tündérek szíve megesett rajta, s amikor szegényke éppen
vizet merített a tóból, és el akart menni, szép új ruhába öltöztették, és
útravalóul mindegyikük még áldást is mondott rá:
– Amerre lépsz, fakadjanak virágok a lábad nyomában! – mondta az első.
– Valahányszor megszólalsz, édes illat áradjon a leheletedből! – szólt a
második.
– Mindennap, amikor mosakodol, egy aranyat találj a mosdótáladban!
tette hozzá a harmadik.
A mostoha tágra nyílt szemmel bámult a kisleányra, mikor az hazatért, és
egyáltalán nem örvendezett a jöttén. Mikor azonban még az ajándékokról is
hallott, és hamarosan meg is győződött róla, hogy minden igaz, amit a
kislány mond, belesápadt az irigységbe, és így gondolkozott magában:
– Az én édesleányom ennél sokkal többet érdemelne!
Másnap reggel szépen felöltöztette a tulajdon leányát, és őt is elküldte
a tóra vízért.
A tündérek haragosan jöttek oda hozzá, hogy megkérdezzék, kicsoda, és mit
keres itt.
A leány gőgösen viselkedett, előkelősködött és hazudott. Azt mondta, hogy
ő egy nemes kisasszony, és azt akarja, hogy neki még sokkal szebb
ajándékot adjanak annál, amilyent a koldusleány kapott tőlük.
Szavaira egyszeriben zavaros lett a tó vize, a tündérek pedig sárral
dobálták a leányt úgy, hogy az sártól, víztől csapzottan futott haza. A
tündérek még sorban átkot is mondtak rá:
– Amerre mégy, tövisek nőjenek a lábad nyomán! – szólt az első.
– Mikor megszólalsz, bűzös lehelet áradjon a szádból! – mondta a második.
– Valahányszor mosakodsz, csúf varangyos békát találj a mosdótáladban!
toldotta meg a harmadik.
Hazaérve a leány bömbölve mondta el, hogyan járt, és felsorolta, milyen
átkokat szórtak a fejére a tündérek. Mikor anyja meglátta ilyen
állapotban, és meghallotta mindezt, egész dühét a mostohaleányán töltötte
ki. Ettől kezdve nem volt szegénykének egyetlen jó napja sem, elkergetni
azonban nem akarta az arany miatt, amelyet minden reggel ő maga vett ki a
kisleány mosdótálából, és félretett a saját lányának.
A csodálatos tulajdonságokkal megáldott leány híre egy idő múlva a
királyfihoz is eljutott, aki kijelentette:
– Csakis ez a leány lehet az én feleségem, senki más!
Pompás hintót és gyönyörű ruhákat küldött néki, hogy abban hozzák el a
királyi kastélyba.
A mostoha azonban nyomban gonosz tervet főzött ki: csúf leányával együtt
ő maga is beült a hintóba. Útközben azután kiszúrták a királyfi
menyasszonyának a szemét, és az út melletti ingoványba dobták anélkül,
hogy a kocsis észrevette volna.
Ezután a gonosz mostoha a saját csúfságos leányát öltöztette bele a szép
menyasszonyi ruhába, és így érkeztek meg a kastélyba.
A királyfi eléjük sietett, kiemelte vélt menyasszonyát a hintóból, és így
kiáltott:
– Te vagy az, aki után szívem oly sóvárogva vágyott?
– Igen én – szólt a leány -, senki más.
Amint azonban szólásra nyitotta a száját, olyan bűzös lehelet áradt
belőle, hogy a királyfit ájulás környékezte. S lám, amint az
álmenyasszony végigment a kastély udvarán, a kövek közül nyomban tövises
ágak nőttek úgy, hogy alig lehetett köztük előbbre jutni.
– Hát ez meg mi? – kiáltott fel csodálkozva a királyfi. – Hát ezek az én
menyasszonyom ajándékai?
– Ez mind csak az út fáradalmaitól van – mondta a gonosz mostoha.
Mindez megváltozik majd, ha a menyasszony egy időre egyedül maradt és
pihenhet.
Ezzel az öregasszony bezárkózott a leányával egy szobába, és másnap
reggel, mikor a leánya mosdott, az anyja maga öntötte ki a mosdóvizét,
hogy senki észre ne vehesse a csúf varangyos békát. Eközben a szegény
megvakított leány valahogyan kivergődött az ingoványból, elvonszolta
magát egy út menti fáig, és mivel kimondhatatlanul fáradt és elgyötört
volt, ott nyomban el is nyomta az álom.
Mikor felébredt, nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és hangosan
elkezdett sírni. Akkor három hófehér hattyú repült arra, meghallották a
szívettépő sírást, leszálltak hát a fa ágára, és megszólították a leányt:
– Szegény kislány! Hintsd meg a szemgödreidet azzal a harmattal, amit
ennek a fának a levelein találsz!
Alig ért a harmatvíz az élettelen szemgödrökhöz, a kisleány visszanyerte
szeme világát, és még sokkal jobban látott, mint azelőtt. Most már látta,
hogy világos nappal van, és az emberek a mezőre tartanak dolgozni.
Felkerekedett hát, és továbbment az országúton. Déltájban elért a királyi
kastélyhoz. Amerre végigment, megálltak az emberek, és bámulva nézték,
mert mögötte az út egész hosszában csodaszép virágok nyíltak, és mikor
barátságosan köszöntötte a szembejövőket, édes illat áradt a leheletéből.
Mikor a királyfinak jelentették, hogy egy ilyen és ilyen koldusleány van
odakinn, az boldogan felkiáltott:
– Nem koldusleány az! Amit elmondtatok, arról megismerem, hogy ő az én
kedves menyasszonyom! Gyorsan tárjátok ki a kaput, és vezessétek hozzám!
– Azzal ő maga is elébesietett a leánynak, karjaiba ölelte, és
megcsókolta.
Így hát napvilágra került a mostoha és csúf leányának gonoszsága. A
király mindkettejüket szögekkel kivert hordóba záratta, és egy magas hegy
tetejéről a tengerbe vettette.
Aztán pedig fényes lakodalmat ült a szegény kis árvaleánnyal, akiből szép
és boldog királynő lett.

A Tulipánná változott királyfi

A Tulipánná változott királyfi
Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az
apjának:
– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem
találom a legszebb lányt a világon.
– Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.
Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy
tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a
sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a
varjút, s az meg így szólt hozzá:
Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a
levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább.
Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az
egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a
tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
– Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd
vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg,
meg éhes is, a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így
szólt hozzá:
– Tépd ki két hajszálamat s ha valaha bajba kerülsz, ereszd szélnek,
nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól
meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép
lánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy
el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
– No, ezt én megpróbálom – gondolta a királyfi. El is ment a
királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy
bújjon el háromszor, ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja
meg, hát a felesége lesz.
No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül,
fölvitték egy magas hegy tetejére, De a királylány egyenesen oda ment,
meg is találta, ki is nevette a királyfit.
Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas ha, annak a
hasában bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a
halat meg a királyfit, és még ki is nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember,
megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember
a kalapja mellé tűzte.
Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette,
hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember,
a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány meg is csókolta a virágot, s
nyomban újra királyfi lett.
– Te az enyém, én a tied – mondta a királylány, s mindjárt meg is
tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a
falujába a világ legszebb lányát.

Móricz Zsigmond : A török és a tehenek

Móricz Zsigmond : A török és a tehenek
Volt egy török, Mehemed,
sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed
milyenek a tehenek.
Egyszer aztán Mehemed
lát egy csomó tehenet.
Csudálkozik Mehemed,
Ilyenek a tehenek ?
Én vagyok a Mehemed,
Mi vagyunk a tehenek.
Számlálgatja Mehemed,
Hány félék a tehenek.
Meg is számol Mehemed
három féle tehenet :
fehéret, feketét, tarkát,
Meg ne fogd a tehén farkát !
Nem tudta ezt Mehemed,
S felrúgták a tehenek !

A teve meg a kisegér

A teve meg a kisegér
Volt egyszer egy agyafúrt kisegér. Mindenkinek túljárt az eszén, a
leghatalmasabb, legerősebb állatokén is.
Odaszaladt egyszer a tevéhez, és felkiáltott neki:
– Akármilyen magasan hordod a fejedet, te teve, mégis én látom meg előbb
a felkelő nap fényét!
– Hogyisne! – mérgesedett meg a teve. – Akkora vagy, mint egy szál
szempillám, én meg, mint egy torony. Hogy láthatnád meg te előbb a nap
fényét,
– Fogadsz-e velem? – kérdezte a kisegér.
– Fogadok!
Megkötötték a fogadást. A teve egész éjszaka nem hunyta le a szemét,
egyre a napfelkeltét lest-várta, nézte a keleti ég alját.
A kisegér fenn üldögélt a teve púpján, ő meg nyugat felé figyelt. Tudta a
ravasz, hogy a kelő nap fénye a nyugati hegyeken verődik vissza, mielőtt
még felkelne a nap.
Lassan virradni kezdett, felragyogtak a nyugati hegyek, a teve meg csak
nézte-leste a keleti ég alját.
A kisegér egyszer csak elkiáltotta magát:
-Ott a nap fénye, ni! Én láttam meg elsőnek!
Megfordult a lomha teve, és látta: csakugyan ott ragyog a nap a nyugati
hegyek ormán. Ámult-bámult: hát eztán nyugaton kel fel a nap? Jó időbe
telt, amíg megértette, hogyan járt túl az eszén a kis egér.
Pironkodott erősen, el is bujdosott nagy szégyenében a messzi pusztákra.
Az okos kis egér tiszteletére pedig Napkeleten azóta is Egerek Havának
nevezik az év első hónapját.

A teknős és a nyúl.

A teknős és a nyúl.
Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkőn.
– Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön!
Nos, ki áll ki velem? – szólt. – Kezdődjék a torna!
Nagy szerényen a teknős: – Megpróbálom – mondta
Te ? – kacagott föl a nyúl. – Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned?
Velem futna versenyt egy ilyen lomha jószág?
Akkor is – szólt a teknős – vállalom a próbát.
Körülállja a pályát a közönség. Rajta!
Kocogni kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta,
Párat ugrik, van már vagy fél pálya előnye.
– Buta teknős! – Gondolja: Csúfot űz belőle.
Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton,
s addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.
Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellet is lassan,
s mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holdfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik
Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémülten fölugrik, nagyot rikkant: Hurrá!
s rohan. – Késő! Így jár a hetvenkedő néha:
henceg, s még a teknős is előtte ér célba.